Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 6. (Budapest, 2011)
Recenziók
392 Recenziók valamint az ez alapján rendezett választásokat, továbbá azt a folyamatot, ahogyan az ellenzéki (liberális és szociáldemokrata) pártok győzelme után is biztosítani tudták a jobboldali többséget azon törvényhatósági bizottság tagok segítségével, akik hivatalból voltak tagjai a testületnek, és nem választás útján nyerték el mandátumukat. A kormánypárti többség fenntartása azonban továbbra is nehézséget jelentett, így az 1930-as választások előtt még jobban hozzányúltak a fővárosi törvényhatóság szerkezetéhez. Ekkor a helyhatósági autonómia tovább csorbult, megszűnt Budapest Székesfőváros Tanácsa, a közgyűlés szerepkörének jelentős részét pedig az új Törvényhatósági Tanács kapta meg. Az ilyen előzményekkel induló 1930-as választást Varsányi Erika - egy változatában már a Történelmi Szemlében megjelent - tanulmánya ismerteti.3 Az 1935-ös választások pedig a választói névjegyzékek megújításának elmaradása, valamint a választók szavazójegyének szelvényei, a „boletták” révén elkövetett visszaélések révén maradtak emlékezetesek - vonja le a következtetést a választást elemző Ignácz Károly. A korszak választásairól szóló tanulmányok közös következtetése, hogy a kormánypárti többség — a fővárosi jobboldal vezető ereje, a Keresztény Községi Párt és a mindenkori tényleges kormánypárt együttműködésével - mindvégig fennmaradt a Horthy-korszak során a fővárosban. Az 1990 előtti időszakra nézve a legdemokratikusabbnak még az 1945-ös törvényhatósági választások tarthatók, azzal együtt, hogy a kétségtelenül jelentősen kiterjesztett választójogosultság még ekkor sem volt általános (egyes, tételesen felsorolt szélsőjobboldali szervezetek tagjai, az igazolóbizottságok, illetve a népbíróságok rostáján fennakadt személyek, valamint a német nemzetiségűek nem voksolhattak). A választásokon induló pártokat az Országos Nemzeti Bizottság hagyta előzetesen jóvá, amely nem bánt kesztyűs kézzel az indulni kívánó jobboldali pártokkal. Mindezek ellenére a témát bemutató Hubai László nem véli jelentősnek az 1945-ös választások demokratikus deficitjét, sőt, ezt tartja az 1990 előtti valamennyi választás közül a legtisztábbnak. Más kérdés, hogy a választások nyomán felállt új törvényhatóság a következő években a főváros autonómiájának teljes megszüntetéséhez volt kénytelen asszisztálni. 1950-től a tanácsválasztásokat pedig a választói akarat valamennyi korábbi időszakhoz képest is kevésbé befolyásolhatta. Az 1950-1990 közötti időszakot bemutató Feitl István helyzete nem volt könnyű, mivel csak olyan adatokkal lehet jellemezni az egyes tanácsválasztásokat, mint a részvétel, vagy az egyedül rajtvonalhoz állított Népfront jelöltjeire leadott szavazati arányok. A részvételi arányok pedig - bár a pártvezetés árgus szemekkel figyelte azokat, és messzemenő következtetéseket vont le belőlük a rendszer támogatottságával kapcsolatban - úgy. tűnik, valójában nem sokat árultak el a rendszer tényleges támogatottságáról. Az 1956 szeptemberi pótválasztásokon a korábbiaknál ugyan alacsonyabbnak bizonyult a 90,4%-os részvétel, de ez a szám az alig egy hónappal később kitört kataklizma előjelének semmiképp sem tekinthető. A Feitl által említett, az 1980-as években a tanácsválasztásokat megreformálni, „demokratizálni” igyekvő szándékok is értelmezhetetlenek abból a szempontból, hogy a választói akaratot semmivel sem képezték le jobban a korábbi állapotnál. 3 VARSÁNYI erika: Budapesti törvényhatósági választások 1930-ban. Az új fővárosi törvény (1930: XV111. törvénycikk) megalkotása, hatása és következményei. Történelmi Szemle, 51. (2009) 2. sz. 207-230. p.
