Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 6. (Budapest, 2011)
Recenziók
Önkormányzati választások Budapesten 1867-2010 393 A következő, a demokratikus deficittel összefüggő következtetés, hogy a főváros választói általában „baloldalibbak” az országos mértéknél. Rainer M. János is ezt a konklúziót hangsúlyozza a kötetről megjelent recenziójában.4 Ezért volt szükség a Hor- thy-korszak választásain a fővárosban minden alkalommal a választók többségét maga mögé állító ún. baloldali-liberális oldal városházi többségének megakadályozására. Az 1990 utáni választásokat sorra vevő tanulmányok (Ripp Zoltán, Wiener György, Szabó Balázs, Szoboszlai György és Wéber Attila tollából) is azt mutatják be, hogy a fővárosban az országos átlagnál mindig rosszabbul szerepeltek az ún. jobboldali pártok, és csupán a Fidesz 2010-es, átütő országos győzelme után sikerült először többséget elérniük a Fővárosi Közgyűlésben, és adtak Tarlós István személyében főpolgármestert. A harmadik és egyúttal legérdekesebb következtetés, hogy az 1920-as évektől mindmáig megfigyelhetők a szavazási preferenciák bizonyos területi jellegzetességei, így a tanulmányok egyöntetűen azt állítják, hogy a Budán (és a szűkén vett pesti Belvárosban) összpontosuló keresztény-konzervatív középosztály jobboldali pártpreferenciái az államszocializmus évtizedei alatt sem vesztek ki, és ezek a kerületek mindmáig karakterisztikus jobboldali dominanciájú területekként jelennek meg a főváros választási térképén. Ezt a jobboldali fölényt a még a szocialista időszakban e területeken megjelent káderdülők vagy a belügyi-katonai lakótelepek lakóinak szavazatai azóta is csupán fellazítani képesek, de nem tudják jelentősen mérsékelni. Ezzel szemben a bérházas pesti övezet, illetve a munkásság által lakott peremkerületek - a középosztályi kertvárosi, illetve a rurális jellegű térségektől eltekintve, mint amilyenek a XVI. és a XVII. kerület egyes részei - mindvégig baloldali, illetve liberális választóik által jelle- mezhetőek. Ez még a jobboldali áttörést hozó 2010-es választásokon is megfigyelhető, ugyanis a Fidesz győzelme ellenére e területeken az országos eredményeihez képest relatíve rosszul szerepelt. Nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy az említett budai területeken található viszont - szemben a főváros egészére nézve tapasztalható, a korábbiakban taglalt gyenge jobboldali választói magatartással - a jobboldali pártok országos viszonylatban is egyik legerősebb bázisa és legmasszívabb szavazói blokkja. Ez a választói magatartásban megfigyelhető folyamatosság további kérdéseket vet fel. Egyrészt úgy tűnik, hogy az ún. keresztény középosztály a diktatúrák viharait jobban átvészelte, mint gondolnánk, és valamilyen mértékben ez a korábbi liberális polgárságra is igaz. Megfontolandó azonban, hogy az 1990 utáni választásokat elemző tanulmányok egészen 2006-ig számolnak egy liberális pólus meglétével is. Az azonban nem igazolható, hogy ez a liberális pólus megfeleltethető-e egyértelműen az 1945 előtti liberális tömbbel, vagy az SZDSZ-nek a rendszerváltás éveiben, különösen az 1990-es önkormányzati választások eredményeiben megmutatkozó népszerűsége és Demszky Gábor főpolgármester öt cikluson átívelő pozíciója okozta-e eme pólus jelentőségét a fővárosban. E pólus ugyanis a 2010-es választásokra lényegében eltűnt - a fővárosban is. A zömében a korábbi munkáskerületekben épült lakótelepeken élők választói magatartása sem egyértelműen függ össze az adott területeken 1945 előtt mutatkozó erőteljes baloldali jelenléttel. Összességében tehát a kötet adós marad a válasszal, hogy vajon 4 Rainer M. JÁNOS: Önki, 1867-2010. Mozgó Világ, 37. (2011)2. sz. 119-121. p.
