Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 5. (Budapest, 2010)
Recenziók
492 Recenziók cikkek alapján - még kaphatunk némi rálátást arra vonatkozóan, hogyan is élhették át ezeket a napokat a pécsiek, hogyan bolydult fel a város a találkozónak köszönhetően, mégis megállapítható, hogy a szemle elsősorban a Budapest-központú filmes szakma reprezentatív eseménye volt, amely - miként a szerző kifejti — azon túl, hogy lehetőséget biztosított a filmművészet és a politika közötti vitára, hozzájárult a filmművészet professzionalizációjához. Szíjártó Zsolt Pécs hatvanas-hetvenes évekbeli korszakát helyezte tanulmánya középpontjába, azt vizsgálva, hogy az építészetileg, urbanisztikailag jelentősen átalakuló városról milyen új városképet kívánt közvetíteni a várospolitika a vizuális reprezentációk révén; a szerző egy ismeretterjesztő rövidfilm és egy sajátos műfajú dokumentumfilm elemzését végzi el. A konkrét elemzés terjedelméhez képest (és annak fényében, hogy az elemzett filmek tíz, illetve tizenöt perc hosszúságúak) hosszasan időzik el a szerző a téma szempontjából relevánsnak tekintett megközelítések, fogalmi tisztázások (a „városkép”, vizuális történelem, a város mint vizuális reprezentáció) bemutatásánál. Miként a szerző leszögezi, nyilván lehetne más képrepertoárokat is vizsgálni, de ,,[a] kérdés mindvégig ugyanaz - a hatvanas-hetvenes évekbeli városkép rekonstrukciója: milyen valóságszeletek milyen formában reprezentálódnak a különböző médiumokon keresztül?” (132. p.) Mivel mindkét film esetében a helyi hatalom volt a megrendelő, s a filmek szerzőgárdája is azonos, így Szíjártó szerint közvetlenül a várospolitika szándékaira, sugallataira lehet következtetni elemzésükkel. Az egyik film (Diákváros, 1967) a városról való beszéd fontos tematikai csomópontjaiként az oktatás, művelődés szerepét, valamint a város és a művészet szoros kapcsolatát, a tradíció és modernség kettősségét emeli ki. A másik elemzett film ( Városkrónika, 1970) egy - a város eseményeit évenként összefoglaló — sorozat darabjaként a város történelmi főterét, a Széchenyi teret tette meg a bemutatni kívánt városkép központi elemének, amely mozgalmasságával, lüktetésével erre egyedül alkalmas helyként reprezentálja a nagyvárosi életet. A szerző meglátása szerint ezekből a - mozikban sűrűn leadott - városértelmezésekből jött létre egy olyan városkép, amely a város kulturális emlékezetének szerves részévé vált. A második film kapcsán különösen annak érzem hiányát, hogy a szerző nem vonta be a sorozat többi darabját a vizsgálatba, hiszen a Kádár-korban jelentősen átalakuló várost egy történelmi főtéren keresztül jellemez, miközben Pécsett épült fel az ország egyik legmodernebb lakótelepeként jellemzett Uránváros is, amelynek a tervezők szándéka szerint a régi városkép átrajzolásában is jelentős szerepet szántak. „Ebben az átalakítási folyamatban fontos »optikai«, s egyúttal szimbolikus szerepet játszottak a korszerűnek számító 8-10 emeletes lakóházak és a központban felépített, végül 17 emeletesre, de étterem nélkül megépült magasház: ezek voltak azok az »ikonok«, amelyeknek »nagyvárosiasítaniuk« kellett az új városrészt s általa az egész várost [. ,.].”7 (Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az ebben az idézetben szereplő uránvárosi, 17 emeletes magasház nem azonos a jelen recenzió tárgyát képező kötetben szereplő K. Horváth- írás által bemutatott hetvenes években épült, 25 emeletes magasházzal.) Mivel a tanulmányból nem derül ki, hogy hány darab, milyen tematikájú és milyen képi világú film 7 N. KOVÁCS TÍMEA: „Lakni tanulni”, avagy hogyan született meg az uránváros(i)? Urbs. Magyar Várostörténeti Évkönyv IV. (2009) 312. p.
