Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 5. (Budapest, 2010)
Recenziók
A város láthatatlan mintázata. Pécs városa mint az emlékezet helye 493 készült a Városkrónika sorozatban, valamint hogy miért pont erre az évre esett Szíjártó választása, ezért csak feltételezhetjük, hogy a sorozat összetettebb elemzése után a főtér már nem ilyen domináns szerepben tűnne fel, s nem adódna az a konklúzió, hogy az alkotókon keresztül a városvezetés - a hivatalos diskurzussal szembehelyezkedve - a nagyvárosi élet megjelenítésére egyedül alkalmas helyszínként képzeli el a teret. Az Utópia című fejezetben Anghy András V. Májerszky Róbert helyi amatőr festőnek az 1920-as és 1940-es években készült, a világ nagyvárosainak építészeti jellemzőit magába olvasztó, „Nagypécset” metropoliszként vizionáló városképei kapcsán a világot egybesürítő városi ábrándok világába vezet el minket, amely a képzőművészet mellett az irodalomban vagy a historizmus építészeti stílusában is tetten érhető. A fejezet másik szerzője, K. Horváth Zsolt az 1974-1977 között Pécsett felépített 25 emeletes Magasház kapcsán elsőként azt vizsgálja, hogy miként változott meg az 1960-1970-es évekre az építészeti szakma felfogása a lakótelep sztálinista felfogásához képest, hogyanjutnak el például a sokemeletes házakat a szocialista modemitás fejlődésmítoszának emblémájaként értékelő szemlélettől annak hangsúlyozásáig, hogy az akkori formájában számos egyéni és kollektív funkciót nem kielégítő tömegépítészet újításokra szorul. K. Horváth miután végigkövette, hogy milyen képet közvetített a korabeli sajtónyilvánosság a Magasház építéséről, hogyan értékelte azt átadása után, a lakók szemszögére áttérve harmincöt interjú alapján vizsgálja meg, hogy mennyire felelt meg a ház a közösségiség igényének, s hogyan is vélekednek ma a lakók a ház akkori mindennapi életéről. A 248 lakásos házat - a magasságon és a jugoszláv építési technológián kívül - lakóinak összetétele is különlegessé tette, hiszen a lakások elosztásánál előnyt élveztek a rendőrség, a tűzoltóság, az egyetem és a színház dolgozói. Érdekes jelenség, hogy az interjúalanyok, akiknek többsége korábban sem lakott falun, egymástól függetlenül is a falu kifejezést használta a lakóközösség leírására, mintegy ezzel fejezve ki az élhetőséget, családias hangulatot, a közösségként működést. Meglepő módon a közösségképződés elsődleges színterének a lift bizonyult, amit nagyon találóan jellemzett az egyik interjúalany: „nekünk a lift a falu főutcája”. K. Horváth meggyőzően fejti ki, hogy a ház magasságából adódóan miért is vált a lift az ismerkedés terepévé, s milyen módon befolyásolta a Magasház struktúrája a szomszédsági kapcsolatok kialakulását. A Magasház korabeli életének bemutatása mellett érdemes lett volna megismerni a ház statikai hibáinak észlelése után elrendelt kiköltöztetés folyamatát is, annak emlékezetét, illetve hogy mit jelent az egykori lakók számára napjainkban a ház megpillantása, s a szerző által röviden érintett rendszerváltás korán túl milyen diskurzusok folynak róla a sajtóban. A házhoz kapcsolódó emlékezet változásának nyomon követésével ugyanis jobban ámyalhatóvá vált volna az interjúkban elkerülni szándékozott nosztalgikus visz- szaemlékezés. A Nyom című fejezetben Farkas Krisztina célja a Pintér-kert történetének felvázolása, valamint megalkotójának, Pintér Jánosnak a helyi természetjáró mozgalomban kifejtett tevékenységén keresztül a 20. század eleji pécsi polgárság természetközeli szemléletének, s az ehhez kötődő egyesületi szerveződéseknek, szabadidős elfoglaltságoknak a bemutatása. Viczián Zsófia a Pécs egyik lakótelepén felállított szobor vizsgálatával „a városi terek modem társadalomban betöltött szerepét, jelentésváltozásait” mutatja be. (209. p.)
