Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 5. (Budapest, 2010)
A városok mindennapjai, életvilága - Frisnyák Zsuzsa: A telefon nélküli élet
292 A városok mindennapjai, életvilága jelentőségű sorrendben - úgy határozták meg, hogy telefon „az államigazgatásnak, a honvédelemnek, a népgazdaság irányításának és ellenőrzésének, az egyes termelési ágak és vállalatok közötti gyors érintkezésnek, valamint a lakosság életszínvonal emelésének nélkülözhetetlen eszköze”.2 Sokan jutalomnak tekintették a telefont, amelyet ki kellett érdemelni.3 A telefonnal összefüggő szemléleti fordulat első nyomai csak az 1980-as évek elején jelentkeztek. A telefonhiánnyal és a telefonhasználat anomáliáival összefüggő, már a nyilvánosságban is megjelenő vélemények az 1985 körüli időszakban markánsan megfogalmazódtak. A Kádár-korszakban a közületi és magánhasználatú telefonok sohasem estek egyenlő elbírálás alá. A hiánygazdálkodás keretei között a közületi telefon- használat elsőbbséget élvezett. A hétköznapokban ez azt jelentette, hogy az államigazgatási szervek, vállalatok, közületek kapták az új állomásokat, a kisebb távbeszélő forgalmat kezdeményező lakosság pedig a maradékon osztozott. De még a közületi előny sem jelentette azt, hogy egy új építésű intézmény azonnal hozzájutott volna a telefonvonalhoz. Rosszabb esetben hónapokat kellett várni, amíg megérkezett a telefon. Magyarországon a telefonhiány 1950-től az 1990-es évek elejéig tartott.4 A hiány az 1960-as évek végétől, az 1970-es évek elejétől krónikussá vált. Ettől kezdve többet kellett lakástelefonra várakozni, mint egy személyautó megvásárlására. A 10-15 éves sorállási idő átlagosnak számított. A rendkívül hosszú várakozási idő miatt sokan reménytelennek ítélték a távbeszélő megszerzését, 2 KPM Postafőosztály: A vezetékes hírközlés helyzete és feladatai. Budapest, 1963. február 15. Magyar Országos Levéltár (továbbiakban MOL) M-KS-288/25. (Magyar Szocialista Munkáspárt. Központi szervek. Ipari és Közlekedési Osztály) 1963. 13. ő. e. 3 „Ami a telefon-kérdést illeti: Budapesten minden kalapszalon megszerzi a telefont, ott a telefonkönyv, el lehet olvasni, hogy minden egyéb, kisebb-nagyobb maszekok, isten tudja milyen cégér alatt, miféle emberek, de megszerzik. Ha munkásember, vagy egy kis funkcionárius kéri, mert ott tart, hogy be tudja vezettetni a telefont, ott kijön az írás, és közük, hogy még mindig nem tudják megadni, közben ugyanabban a házban, ugyanabban a környékben egymás után kapcsolják be a telefonokat olyan elemeknek, akiknél nem volna baj, ha még tíz évig nem kapnának telefont.” Dabronaki Gyula hozzászólása. Jegyzőkönyv a Központi Bizottság 1958. október 13-án megtartott üléséről. MSZMP 584. p. 4 1949-ben a helyreállított hálózatok kapacitása egy rövid periódusban még meghaladta az igényeket: „a legtöbb vidéki városban, még Budapest számos kerületében is, nemcsak nincs hiány telefonban, hanem bizonyos kihasználatlan lehetőségek vannak. [...] mostantól fogva március 1-ig Budapesten új előfizetők számára a telefon-belépési díjat 50%-ak csökkentjük, azaz új telefon felszereléséért 400 Ft helyett csak 200 Ft-ot kell majd fizetni, vidéken pedig, ahol a kapacitásunk nagyobb és több lehetőségünk van, ugyanerre az időre megszüntetjük új állomások felszerelésénél a belépési díjat, vagyis a 300 Ft-os belépési díjat elengedjük.” Gerő Ernő beszéde az országgyűlés 1949. január 27-i ülésén. Országgyűlési napló, 1947. V. kötet 889. p.
