Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 5. (Budapest, 2010)
Városhálózat, városfejlesztés: városhálózat, városfejlesztési politika - Feitl István: A magyar városi "lobbi" : a hatókör és a befolyás változása a szocialista korszakban
Feitl István: A magyar városi „lobbi' 177 került. Ez a jobban szituált városi tanácsoknak könnyebben ment, egyben a kisebb feladatokra gyakrabban alkalmaztak kisiparosokat. 1968 után módosult a tanácsok és minisztériumok vállalatok feletti fennhatósága. Elvették a tanácsoktól a bányászati, kohászati vállalatok irányítását, csökkentették a gépipari, építőipari, könnyűipari, élelmiszeripari és egyéb ipari vállalatok számát, amelyek közül 1970-ben 280, 1983-ban 151 maradt a tanácsoknál. Ugyanakkor a termelő, szolgáltató vállalatok esetében megváltoztak az irányítási jogok, törvényességi felügyeleti és pénzügyi támogató jellegűvé váltak. A közüzemi, a helyi kommunális, egészségügyi és kulturális vállalatok viszont államigazgatási irányítás alatt maradtak, azaz szinte teljesen önállótla- nul, a tanácsok korlátlan utasítási joga alatt működtek. Mivel a közüzemi vállalatokkal a szerződéseket a vezetők kötötték, a tanácstestületnek nem kellett bemutatni azokat, gyakran előfordultak zsebszerződések, amelyek a település szempontjából természetesen előnyösek voltak, de táptalajt biztosítottak a korrupciónak. Az 1955-ben bevezetett községfejlesztési alap 1968-ban új formában, fejlesztési alapként született újjá. Ez többek között tartalmazta a kommunális adót, a költségvetés bevételi többletét, a pénzmaradványt, bizonyos ingatlanértékesítési bevételt, bérleti díjakat. Ezzel együtt a pénzeszközök önálló fel- használása továbbra is szűk sávon mozgott. Még a harmadik tanácstörvény után is a költségvetések mintegy 50%-át a fizetendő bérek, 30-35%-át a dologi kiadások adták. A működési, fenntartási kiadások területén a döntési önállóság 5-15% közé esett. Önálló adók kivetésére nem volt lehetőség. A fejlesztési alap inkább kalkulálható stabil forrást jelentett, semmint önállóságot a fejlesztési célok terén. A pénzek központi szabályozókon keresztül történő elosztása még a hitelezésben is érvényesült. Nem beszélve a közvetlen állami támogatásról, amely olykor a restrikciók részleges áldozatává válhatott és vált. Az 1971 körül a beruházási piacon jelentkező erős túlkereslet adminisztratív beavatkozásokat eredményezett, és ez néhány év múlva megismétlődött. Ez a hetvenes évekre lényegében felszámolta a tanácsi gazdálkodási önállóságot. A hetvenes évek elején a fejlesztési alap koncentrációjára jellemző volt, hogy az összes fejlesztési alap 90%-a 125 településre esett, és ezek 71,6%-a eleve központilag meghatározott beruházást szolgált. Jellemző volt, hogy az összes beruházásnak csak 11%-a esett a települések többségét adó községekre, a megyei székhelyvárosok 40%-ot, Budapest 31%-ot, a többi város 18%-ot mondhatott magáénak. Ilyen körülmények között a községek többségében a fejlesztések lehetősége vagy erősen beszűkült, vagy stagnált. Tehát nemcsak a mozgástér bővüléséből, hanem annak korlátáiból is a városok húzták a nagyobb hasznot. Az 1971. évi I. törvény, vagyis az ún. harmadik tanácstörvény az 1957-tel kezdődő óvatos decentralizációs és dekoncentrációs politika folytatását jelentet
