Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 4. (Budapest, 2009)
Recenziók
Budapest az 1960-as években Szerk. FEHL ISTVÁN. Budapest, 2009. Napvilág, 198 p. A Napvilág Kiadó az idei könyvfesztiválon mutatta be a hatvanas évek Budapestjéről szóló tanulmánykötetet. A címlapon megannyi derűs, a város lendületes fejlődésére, sokszínűségére utaló fotó, a kiadványt lapozgatva azonban ennél árnyaltabb kép bontakozik ki. Egy történész konferencia tíz előadását fűzte egybe Feitl István, a Politikatörténeti Intézetben működő Budapest-történeti Műhely vezetője. A szerkesztő az előszóban leszögezi, hogy a kötet nem csak a hatvanas évekkel foglalkozik, hanem a város történetének 1956-tól 1972-ig terjedő időszakát dolgozza fel. E magyarázatra azért van szükség, mert Budapesten a hatvanas éveket klasszikus keretbe foglalja az általános városrendezési terv elfogadásának (1960) és a terv átdolgozásának (1970) dátuma. Az előzmények tárgyalása azonban csak az időhatárok kitágításával kaphat önálló fejezetet és nagyobb terjedelmet. Az első két tanulmány Feitl István politikatörténeti összegzése a korszakról. Az Új Budapest politika felé c. fejezet Marosán 1957-es színrelépésétől az 1960-ban bejelentett városrendezési tervig tekinti át a főváros életét meghatározó eseményeket. A forradalom után a Politikai Bizottság erőteljesen kritizálta az életviszonyokat, ennek következtében először leváltották a lakhatatlannak minősített főváros erélytelen vezetését, majd költségcsökkentés címén fontolóra vették az alig néhány éve Budapesthez csatolt, falusias jellegű peremkerületek leválasztását. A politikusok látványos eredményeket akartak, ám a pénzügyi okokból félbehagyott nagyberuházások csak újabb problémát generáltak egy feszültségektől terhes időszakban, amikor még a háborús romokat sem sikerült eltüntetni. A tanulmány kitér Kádár Jánosnak a főváros életében játszott ellentmondásos szerepére: ő egyfelől ellenezte a belváros közlekedését tovább nehezítő Engels téri buszpályaudvar megépítését, ugyanakkor szorgalmazta a romos Vigadó és a Vár bontását, de egyik esetben sem járt sikerrel. Feitl István jegyzi a következő tanulmányt is, mely a hatvanas évek fejlődésének irányát meghatározó fővárosi lobbiról szól. Budapesten élt a párttagok harmada, ezért, ahogy arra a korszak emblematikus szereplője, Sarlós István figyelmeztette politikustársait, az ország fővárosát nem kezelhetik úgy, mint egy megyét a sok közül. Az életminőség a hatvanas évekre nem a kívánt mértékben javult, ennek alátámasztására a tanulmány több bizonyítékot vonultat fel: bár óriási méreteket öltött a fővárosba vándorlás, a meglévő lakások zöme életveszélyes, többnyire komfort nélküli, nincs bevezetve a gáz, a vezetékes víz. Az utak rosszak, a tömegközlekedés elavult, a csatornák elöregedtek. A kor hangulatának jobb megértése érdekében érdemes odafigyelni a jegyzetekre (pl. a Vörösmarty térre tervezett Nemzeti Színház két táborra osztotta a város vezetőit) és a fotókra (ld. az elegáns üzletekkel büszkélkedő Váci utca esti forgataga spontán alakította át a közterületet sétálóutcává). A lakótelep-építési programot ugyan több szerző is megemlíti, de a lakáskérdéssel részletesen Kocsis János Balázs foglalkozik. írásában olyan fogalmak bukkannak fel a múltból, mint ágy- és társbérlet, szanálás, beköltözési stop. A szövegbe ágyazott fotók változatosak: a barlanglakások sokkoló nyomorától a köztéri lakáshirdető táblát böngésző tömegek reménykedéséig. A tanulmány az ország vízfejét az ott élők életkörülményeinek javulásán keresztül mutatja be. Az állam kis alapterületű, de komfortos, napfényes lakásokat épít, az igény azonban a szocialista város jelképének tartott lakóteleptől egyre inkább a minőségi szövetkezeti lakások felé Urbs. magyar várostörténeti évkönyv ív. 2009.430^32. p.
