Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 4. (Budapest, 2009)
Recenziók
Budapest az 1960-as években 431 mozdul el. A budai és egyes pesti kerületek magas presztízsével szemben a dél-pesti munkásnegyedekbe költözés korántsem vonzó alternatíva. Az iparpolitikáról írva Kondor Attila Csaba tisztázza az állami, a tanácsi, a szövetkezeti ipar és a magánszektor fogalmát, bemutatva sajátosságaikat. Főleg a szövetkezeti ipar népnevelő szerepét és a magánszektor-ellenes légkört hangsúlyozza. A tanulmány a hatvanas évek ipar- fejlesztésének árnyoldalait is megmutatja: ha egy gyár nem tudott terjeszkedni, a terület növelése érdekében inkább megszüntette a kulturális-szociális blokkot, a munkaerőhiány ellenére a nagy állami cégek sok embert elbocsátottak. Miközben vidékről tömegesen érkeztek a fővárosba a munkások a jobb megélhetés reményében, akinek nem jutott hely a munkásszállókon, az megalázó körülmények között ingázhatott a legendás fekete vonatokon. A munkások helyzetét Tóth Eszter Zsófia ismerteti, elsősorban egy 1958-as, nők körében végzett vizsgálat elemzésével. A válaszadókból áradt a panasz, ezek többnyire anyagi természetűek (méltánytalan bérezés, elvárt hálapénz), de említik a női karrierlehetőség hiányát is. Az eredmények felsorolásakor úgy tűnik, főleg a háztartási gépek elterjedése, a bölcsőde- és óvodaépítések könnyítettek a munkásnők helyzetén. A hatvanas évek bemutatása vázlatos (az élelmiszer drágulás ellen áruházláncok építésével védekeztek, a másodállást legalizálták). A kötet egyik hiányossága, hogy a munkások mellett nem tér ki hasonló részletességű tanulmány az értelmiségiek életkörülményeire. Horváth Sándor a szociális helyzetről ad részletes áttekintést. írása azokról szól, akik még vagy már nem aktív dolgozók, illetve munkaképtelenek. A segélyezést a hatvanas években pusztán adminisztratív feladatnak tekintették, a szociális munkához nem kellett szakképesítés. A természetbeni juttatást részesítették előnyben, a pénzsegélyt szigorúan ellenőrizték, tartva a visszaélésektől. A hajléktalanok munkásotthonba való elhelyezésére tett kísérletek nem jártak eredménnyel, mivel ezzel párhuzamosan a koldulást - annak az idegenforgalmat és a helyi lakosságot egyaránt zavaró, tolakodó jellege ellenére —nem tiltották meg. így ugyanis kevesebb szociális segélyt kellett kiosztani, mert egy belvárosi koldus két nap alatt megkereste a havonta adható szociális támogatás összegét. A munkásszállóval szembeni előítéletek sem segítették a rászorulók beilleszkedését, a közvélekedés szerint, aki ott élt, az úgyis részeges, társadalmi gondoskodásra szoruló, politikailag képzetlen. Az öregkort 60 évtől számították, és nemcsak a magányos, de a széthulló családokban élő időseket is problémaként kezelték, kórházi elfekvőkbe száműzték, míg végül Budafokon megnyílt az első nyugdíjasház. Mivel a jobb módú családok amúgy is önköltségi áron vehették igénybe a napközit a gyermekek számára, a még teherbíró nyugdíjasok fizetett pótnagymamaságot vállaltak, így téve hasznossá magukat. Pál István közlekedésfejlesztésről készített tanulmánya hangsúlyozza, hogy a legfőbb cél a város szégyenfoltjának számító metrógödör eltüntetése volt. A fordulat éve ebben az ágazatban 1963, amikor mára elfelejtett tervek születtek és kerültek le a napirendről (dunai alagút, hegyvidéki troli). Néhány szakmai ötlet megvalósulását a politika akadályozta: így csuklós trolit azért nem tudtak forgalomba állítani, mert azt a szocialista tábor nem gyártott. A hatvanas évek közepén a főváros nagyszabású forgalmi átalakítása megtorpant, az új Erzsébet hidat ugyan átadták, de a növekvő költségek miatt félbemaradt a Blaha Lujza téri közlekedési csomópont kialakítása. A Nemzeti Színház tömbjét ugyan lerombolták, ám a Rókus-kápolna végül megmenekült a bontástól. A korszak végére egységes rendszerbe vonták a főváros közlekedését az 1968-ban megalakult BKV keretein belül. 1970-ben megkezdődtek a Csanádi György nevéhez köthető közlekedési fejlesztések P+R koncepcióval és a Rákóczi úti villamos kezdetben vitatott megszüntetésével.
