Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 4. (Budapest, 2009)
Műhely - Szívós Erika: Terra recognita vagy terra incognita? A lakótelepek és a lakóparkok legújabb magyar irodalmáról
352 Műhely A közintézmények elégtelensége A lakópark-építések kapcsán jelentkező további akut probléma az, hogy az új lakóépület-együttesekhez nem épülnek közösségi intézmények (bölcsődék, óvodák, iskolák, orvosi rendelők stb.), miközben az új lakókkal jelentősen megnő azoknak a száma, akik egy adott kerületben vagy településen a meglévő intézményi infrastruktúrát igénybe kívánják venni. Ellentétben az egykori szocialista lakótelepekkel, amelyek esetében a rendelkezések kötelezővé tették ilyen alapfokú intézmények létesítését, ma még nagyobb fejlesztések (mint amilyen például a XI. kerületi, 1100 lakásos Nádorliget lakópark) esetében sem terveznek közösségi intézményeket. A vállalkozónak nyilván nem is áll érdekében közösségi létesítmények építése (illetve joggal gondolja azt, hogy ez nem az ő feladata). Az állandó forráshiánnyal küzdő önkormányzatok pedig nem tudnak, vagy nem akarnak ilyen intézmények létesítésére áldozni. Szimptomatikus, hogy a rendszerváltás óta gyakorlatilag nem épültek Budapesten új óvodák, iskolák, bölcsődék, orvosi rendelők, helyi sportlétesítmények; a kerületek lakossága azóta is a szocializmusból megörökölt intézményhálózatot használja, noha sok esetben nyilvánvaló, hogy ez a hálózat nem képes többé kielégíteni a mai igényeket. A Fővárosi Szabályozási Keretterv ugyan előírja, hogy az önkormányzatoknak bizonyos területeket közintézmények építése céljából tartalékolniuk kell, ám a rövid távú érdekek általában felülírják a hosszú távú elképzeléseket. „A FSZKT-ben [Fővárosi Szabályozási Keretterv] megállapított intézményterületekkel kapcsolatban a szakma és az önkormányzatok megosztottak, vannak, akik túlzott liberalizmusnak tekintik, hogy a távlatokra vonatkozó mélyebb vizsgálatok hiányában eltűnnek ezek a tartalékolt területek. Az alapfokú intézmények céljára tartalékolt területeket az önkormányzatok nemigen kívánják megtartani, az önkormányzati tulajdonú területek többségét maguk adják el, vállalkozói lakásépítés esetén pedig közlik, hogy az ellátást meglévő intézményeikben is biztosítani tudják.” (KÖRNER—NAGY 2006. 388-389. p.) Bár a telkeit értékesítő kerület vagy település bevételre tesz szert a lakóparképítés révén, az ő szempontjukból mégis kedvezőtlen fejlemény az, hogy az új lakóparkok, társasház-komlexumok a meglévő intézményi infrastruktúrára terhelődnek rá. A közintézmények hiánya mint probléma azonban a lakók szempontjából jelentkezik igazán fájó problémaként. Különösen az agglomerációban, a Budapest környéki egykori kis települések körzetében megépült lakóparkokat érinti súlyosan a kulturális, szociális és oktatási intézményrendszer elégtelensége. (Az agglomerációs lakóparkokba települtek számára gyakran nincs más megoldás, mint a fizetős magánintézmények igénybevétele, amelyek megnyitását nemegyszer épp a kényszerítő helyzet segíti elő.) Talán ez is közrejátszhatott abban, hogy Budapest 1980-2005 között folyamatosan csökkenő lakosságszáma az utóbbi években indult először ismét növekedésnek. Nem kizárt, hogy részben az elővárosokba való kivonulás lelassulásának, az 1980-as évektől az ezredforduló utánig tartó nagy szuburbanizációs hullám megtorpanásának vagyunk tanúi.
