Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 4. (Budapest, 2009)
Térhasználat, térszemlélet - N. Kovács Tímea: "Lakni tanulni", avagy hogyan született meg az Uránváros(i)?
314 Tanulmányok vezető 1958-ban. Nos, a valóság nem volt ennyire rózsás. A lakások építését csak lassan követték a közintézmények, az első boltokat a felvonulási épületekben, illetve lakásokból alakították ki. Rendes közlekedés sokáig nem volt. A bölcsődék, óvodák, iskolák, amelyekre oly nagy szükség lett volna, hiszen főképp fiatal, gyerekes családok költöztek ide, szintén csak később, 1959-től létesültek. Ezek a nehézségek éveken át okoztak fejtörést a kerületi és városi tanácsi vezetőknek, s keserítették a lakosok életét. Ennek ellenére Uránváros lakosai boldogok voltak, hiszen a legtöbben albérletből, vagy ingázással eltöltött évek után költözhettek modern otthonaikba. A lakásokat elsősorban az uránbánya osztotta szét a dolgozói között. A bánya a kiemelkedően magas kereset mellett viszonylag gyors lakáshoz jutással is kecsegtetett, s az ország különböző pontjairól verbuválta a munkaerőt. Később a városi tanács is rendelkezett a lakások bizonyos százaléka fölött: ennek nyomán a jó kapcsolatokkal rendelkezők megúszhat- ták a lakásra várás procedúráját, és önálló otthonhoz juthattak az igencsak felkapott nyugati városrészben. A lakáskiutalás rendszere rengeteg furcsa szituációt szült: sokaknak a bányánál egyszerűen a markába nyomták a kulcsot, „költözködhetsz, fiam!” felkiáltással. Voltak, akik megtekinthették az épülő lakásokat és választhattak, mekkorába, melyik emeletre mennének, mások folyton ügyeskedtek, csereberéltek. A hozzájutás különböző módozatai ellenére mindannyian ugyanazon feladat előtt álltak: be kellett rendezkedniük egy számukra vadidegen, modern környezetben, ki kellett alakítaniuk a hétköznapjaikat a másfél-két-háromszobás lakótelepi lakásokban s magában a városrészben. „Elsők voltunk. Egyszer csak mondja [a férjem], hogy pakolunk, mert költözünk másik házba: Új-Mecsekaljára megyünk lakni. Felpakoltunk a teherautóra, aztán lepakoltunk, kitárta a Papa az ajtót: jaj, de gyönyörű volt minden! Nem volt benn bútor semmi, csak a fürdőszoba. Hát mikor bejöttünk: ekkora fürdőszoba! Fehérhegyen kicsi volt. Ott a konyhában volt a falikút, vájdlingban mosogattunk, szénnel fűtöttünk, mi például a legolcsóbb szénnel, slammal.”13 „Amikor ebbe az épületbe bekerültünk, még központi fűtés sem volt. Franciák szerelték a fűtést és nem készültek el akkorra. Júniusban költöztünk ide és csak a következő év márciusában szerelték be a fűtést, addig a PIK adott kályhát és szénnel meg fával tüzeltünk. De nagyon örültünk, mert nagyon szép lakás volt, beépített konyhával, szép fürdőszobával. Akkor csodájára jártak az ismerősök. Ezek voltak az első panelok!”14 A legtöbb visszaemlékezésben még több mint 50 év elteltével is érezni csipetnyi eufóriát. Az uránvárosi lakásokba költözés az odaköltözők számára minden bizonnyal elementáris élmény volt. Mindegy, hogy a szomszédos falvakból, a keleti bányászkolóniákból vagy épp a polgári Belvárosból költözködtek ki. Ők mindannyian az „egészségtelenből”, a „régimódiból”, a „kényelmetlenből” kerültek át az „egészségesbe”, a „modernbe”, az „összkomfortosba”, azaz: a „régiből” az „új” világba. Sarkítva: a múltat elhagyva rögtön a jövőbe érkeztek meg. Az új uránvárosiak a „szocialista csoda” kellős közepén landoltak. 13 Bakó Józsefné: Jaj de gyönyörű volt minden! In: HALLING-N. KovÁCS-TlRRl 2008. 27. p. 14 Varga Antalné: Még központi fűtés sem volt. In: HALLING-N. KováCS-Tirri 2008. 69. p.
