Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 3. (Budapest, 2008)

I. VÁROSI VEZETŐ RÉTEG: POLITIKAI ÉS SZELLEMI ELIT - Pál Judit: Katolikus bíró a református város élén. Egy városi bíró karrierje a 18. század közepén Szatmárnémetiben

s [...] Excellenciád és a nemes vármegye jövendőben is vélek közlendő kegyességére bízták mind sorsokat, mind az jövendő securiassokra teendő ideát".

55 1752-ben a város mégis visszavonta beleegyezését, és felsőbb döntésre vártak. Zanathy szerint csak a kamara elnöke „ellenkező ne legyen benne, senkitül sem félek iránta".

56 Végül 1754 novemberében megjött a várt parancs. Zanathy jelentette, hogy a tégla kész, a mész meg van oltva, már csak hozzáértő mestereket kell fogadni.

57 Tavasszal azonban, amikor elkezdték az építkezést, a felgyűlt és addig elfojtott elégedetlenség hirtelen kirobbant. A katonaság a helyi és a központi hatalom közti harcban nyilvánvalóan az utóbbi oldalán állt, az udvar rekatolizációs politikájának eszköze lévén. A „stábház" idegen testként ékelődött a városba, valószínűleg a reformárus polgárok számára a központi hatalom felől érkező állandó fenyegetést szimbolizálta. Itt átadjuk a szót magának Zanathynak, aki az események sűrűjében 1755. április 29-én zaklatott hangulatban írta levelét - „az nagy passió reszekedteti kezemet" -: „tegnap 9 órakor a fundamenüimkövet is megtettük, t. Pater jesuiták áldásadásával, a nép zúgása annyira ment, hogy tegnap egész reggeliül fogva estéig sereglett a városháza előtt, estve Szathmárit hozzám küldötte, hogy a munkátul desistályak, én pedig az Kamara parancsolatja és méltóságos főispán kegyelmes uram végezése szerint csak continualtattam, a nép ugyan estve eloszlott, de ma újra a városházához gyűlvén az utcára 10 óráig tartó zsinatjok után ásókkal, kapákkal nékimentek az épületnek, [...] a kőrakásnak nagy darabját kihányták, az szegeletkövet pedig, az hol lenni tudták, addig vájták, míg ki nem vették, azután kivévén, hurcolták ilyen szókkal, ebben vagyon a Bíró lelke, anyja és az Oberst Lajdinánt lelke, vitték a városházához, ott bé nem bocsátották, a v(ice) nótáriusnál lévén a kulcs, hordozták mint a frigyládát a philesteusok." Végül Zanathy házához vitték, „én a követ declaráltam, hogy mivel benedicálva vagyon, kezemhez nem vehetem, hanem a p(ater) superior acceptálta is és az templomban küldették s ott lészen jobb időkig".

58 Másnap már nyugodtabb körülmények között Károlyinak is beszámolt az eseményekről: „A nép circiter horam 10-a a várasházához gyülekezett rettentő lármával (de notandum csak az Szatmári részen lévő Reformátusok, az Németiek nem, sem más vallásúak), mely lárma egész nap estéig tartott. Nap esette tájakor Szatthmári Sámuel és Szennyes Pál hozzám jöttek a confluait nép nevével, kérdezvén ki parancsolatjábul építtetem és hogy desistállyak a munkálódtatástul kérvén, míg ők Felséges Asszonyunkhoz recurrálnak s az épületbül származandó károkat detegállyák. Én feleltem, hogy mint bíró a Felséges M. Kamara parancsolatjához tartván magamat, mivel a városnak semmi költségébe nem részesül a munka, építtetem, s mint pedig Bíró Excellenciád kegyelmes parancsolatjábul, és így ezen két parancsolatok erejének inhaerealván, nem desistálok, azon éjtzaka csendesség volt az egész városban. 29-én regvei a templombul kijővén említett református uraim Szatthmári uram háza előtt, respective 55 Zanathy József Károlyi Ferencnek, Szatmár, 1752. okt. 28. MOL P 398, 81953. sz. 56 Zanathy József Károlyi Ferencnek, Szatmár, 1753. aug. 13. MOL P 398, 81956. sz. 57 Zanathy József Károlyi Ferencnek, Szatmár, 1754. nov. 22. MOL P 398, 81958. sz. 58 Zanathy József az alispánnak, Szatmár, 1755. ápr. 29. MOL P 398, 81959. sz.