Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 1. (Budapest, 2006)

RECENZIÓK - Kovács Éva: Felemás asszimiláció. A kassai zsidóság a két világháború között (1918-1938) Ismerteti: CSÍKI TAMÁS

etnicitás, illetve az asszimiláció kritériumának

1 - miként tették azt pl. a két világháború közötti statisztikusaink. Igaz, már ők is szembesültek a nemzetiség kettős: állam- és kultúrnemzeti („etnográfiai") értelmezésével. Thirring Gusztáv érzékelte, hogy „a nyelv nem fedi mindig a nemzetiséget [...], mert a nyelv az embernek nem veleszületett, hanem eltanult attribútuma, melyet gyerekkorban a szülők állapítanak meg, felnőtt korában pedig az egyén saját elhatározásából vagy a külső körülmények kényszerítő hatása alatt megváltoztathat."

2 Számukra mégis a statisztikák rendelkezésre álló anyanyelvi mutatói a nemzetépítés szilárd eszközeivé váltak (nem volt ez másként az 1920-30-as években a csehszlovákiai anyanyelvi statisztikákkal sem), ami Közép-Kelet-Európában az 1980-90-es évek fordulója után kapott újabb történetírói lcgalizációt. Jószerivel ezek a keretek, kiegészülve a zsidóság státuskompenzációs törekvéseinek vagy az asszimilációs szerződésnek a nem kevésbé elterjedt hipotézisével, álltak rendelkezésre Kovács Éva számára. (16., 88., 125. p.) Az etnikai-felekezeti csoportok közötti távolság, továbbá az asszimiláció mérésére pedig az anyanyelvi és nemzetiségi változások, az iskolai szegregáció, a vegyes házasságok, valamint a parlamenti és a helyhatósági választások eredményeinek döntően statisztikai adatai szolgáltak, s ezek egy-egy tanulmányban kerültek részletesebb kifejtésre. Az Asszimiláció vagy disszimiláció? című írás nyomban a korabeli csehszlovák (és magyar) népszámlálások nyelvi, illetve nemzetiségi sorainak problematikáját szemlélteti. A zsidóság 1910-ben előbb felekezetként, majd 1921-ben és 1930-ban nemzetként, végül a harmincas évek végétől fajként való megjelenése önmagában egy kívülről konstituálódó, politikailag meghatározott és folytonosan változó kategóriarendszerre utal, ami aligha lehetett minden esetben összhangban az asszimiláció eltérő szakaszaiban lévő és főként azt a legkülönbözőbb módon megélő válaszadók egyéni identitásával. S ami ismét jelzi, hogy az utólag tényként rekonstruált és számszerűsített (ily módon objektívnek vélt) adatok is mennyire konjunkturálissá és kiszolgáltatottakká válhatnak az őket létrehozó pillanatnyi vagy hosszú távú szándékokkal: az emancipáció vagy a nemzeti homogenizáció hatalmi megítélési módozataival szemben. Az elmondottak ismeretében Kovács Éva maga is úgy fogalmaz, hogy „nem célszerű az anyanyelvi megoszlásokat a nemzetiségi arányokkal azonosnak tekinteni" (26. p.), s mindezért tűnik számomra némiképp bizonytalannak az 1921 és 1930 között magukat szlovák nemzetiségűnek valló izraeliták növekvő számára és arányára (1619 és 3686 fő) épülő hipotézis, miszerint a „szlováksághoz való természetes és kikényszerített asszimiláció megindulása meghatározó tendencia volt a vizsgált időszakban." Ráadásul ezek a szlovákiai izraelita népesség anyanyelvi adatai alapján becsült számok. (39., 42. p.) A kételyt tovább növeli Kovácsnak az a későbbi kijelentése, miszc1 PAUL MENDES-FLOHR - JEHUDA REINHARZ: The Jew in the Modern World. A Documentary History. New York-Oxford, Oxford University Press, 1980. 533. p. 2 THIRRING GUSZTÁV: Budapest főváros demográfiai és társadalmi tagozódásának fejlődése az utolsó 50 évben. Budapest, Budapest Székesfőváros Statisztikai Hivatala, 1935. (Statisztikai Közlemények 70/2-3.) II. 2. 186. p.