Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 1. (Budapest, 2006)
RECENZIÓK - Horváth Sándor: A kapu és a határ: mindennapi Sztálinváros Ismerteti: NAGY ÁGNES
rejtve marad, mert az életforma társadalmi helyzetektől függő tartalma nem válik elemzés tárgyává, noha éppen ennek a város-fogalomnak a keretében lehetne értelmezni a diskurzus szintjén azt a sokrétűséget, ahogyan az egyének, az egyes társadalmi csoportok, vagy a hatalom a „városi életforma" (városi norma) ideáját tartalommal töltik meg. A diskurzus-elemzés szintjén azonban nem jelenik meg a városolvasatoknak, a városi életforma tartalmainak társadalmi helyzet szerinti differenciáltsága. A diskurzusokat megfogalmazó, a normarendszereket hordozó társadalom a maga rétegzettségében nem válik elemzés tárgyává. A vizsgálat hangsúlyozza, hogy a város - falu normatív szinten való szembeállítása a hivatalos társadalomkép eleme, amely a lakosságnak a társadalmi előnyökért folytatott küzdelmeiben alkalmazott diszkurzív stratégiáira is rányomja bélyegét. A rövidre zártság miatt azonban maga az elemzés is végig megmarad a hivatalos diskurzusként azonosított városi - falusi értelmezési keretben, és nem mutat alternatívát abban a kérdésben, hogy az átlagemberek mindennapjaikban megélt konfliktusai a társadalmi helyzetek konfliktusainak milyen más értelmezési kereteibe illeszkednek. E hiány mutatkozik meg abban, hogy a korabeli helyi sztereotipizáló közbeszéddel azonosul a történészi narratíva, amikor a normarendszereket városnegyedekkel azonosítja. Sőt, továbbmenve, a narratívában a társadalmi helyzetek is a városnegyedekkel azonosulnak: „Az alacsonyabb foglalkozási státusú rétegekben és a szegénynegyedekben a lányokat már 12-14, a fiúkat pedig 13-15 éves korban olyan feladatokkal látták el, amelyek a belvárosi elképzelések szerint [Az én kiemelésem. - N. A.] a felnőttek feladata lett volna". (127. p.) A narratíva olyan általános és megszemélyesített kategóriákat használ, mint a nő (a feleség, az anya), a férfi (a férj, az apa), a gyerek, a jampec, a szegény, a prostituált, vagy a munkás. Ezt a fajta hiányt a szerző maga is érzékeli, amikor kijelenti, hogy „a tömeg arctalan marad a történeti forrásokban". (213. p.) „Bár igyekeztem minél gyakrabban megszólaltatni a hatalmon kívüli, az uralmi viszonyokat mégis befolyásoló hétköznapi embereket, a források többségében mégis valaki más - leggyakrabban a hatalom oldalán álló, „irattermelő" személy - beszélt a nevükben." (Uo.) A hétköznapi emberek azonban nagyon is megmutatkoznak a forrásokban - a forrásaiban. A periratok, hagyatéki iratok, születési, házassági és iskolai anyakönyvek, lakáskérelmck, vagy a lakónyilvántartó könyvek mind a nevesített egyént mutatják meg számunkra. A kutatás egyik fő erőssége éppen a források megválasztásában, több esetben a társadalomtörténeti vizsgálatba való bevezetésében rejlik: érzékenyen olyan irattípusokat talál meg, amelyekben a társadalmi konfliktusok nyomaiból olvashatunk. Ezt pedig annál is inkább hangsúlyozni kell, mert a tanácsi, vállalati, párt- és szakszervezeti iratanyagot a standard politikatörténeti paradigma alól kivonva tudja használni. A peres iratok egy-egy mikroszkopikus esettanulmányban kerülnek reflektorfénybe: egy szomszédsági perben, egy válóperben, vagy egy magzatelhajtási büntetőperben. Aminek a felismerése hiányzik az az, hogy forrásaiban - a mikrotörténelem tipikus forrásaiban - a szereplők az 1950-cs évek Sztálinvárosának név szerint, cselekvőként megjelenő átlagemberei.
