Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 1. (Budapest, 2006)
INTERJÚ - A „Budapest történetének okleveles emlékei" munkálatai az 1950-1960-as években. Interjú Kubinyi András akadémikussal. (Készítették: Kis Péter-Kenyeres István-Petrik Iván)
ez azt jelenti, hogy esetleg ott egy teljes oldalnyi szöveget is kihagytak. Van úgy, hogy csak két mondat hiányzik, de ha nem nézzük meg az eredetit, nem tudjuk meg, mit tartalmaz. Mályusz akkor már csinálta a Zsigmond-kori oklevéltárat, aminek azóta is jelennek meg kötetei, bár hál'istennek már bővítették a válogatás szempontjait. Tudni kell, hogy a Zsigmond-kori oklevéltár egy „vegyes felvágott", mert a kötetekben szereplő regeszták nyelve, bár vannak teljes szövegben kiadott oklevelek is, hol magyar, hol latin. Ahol vagy nagyon fontos volt a szöveg, vagy nem tudta jól értelmezni a szöveget, ott odaírta latinul, és ilyen esetekben a magyar szövegből átment latinba és vissza. Nem tudjuk, hogy ez kinek volt az ötlete, Mályuszé magáé, vagy pedig Ledereréké, akik ezt a munkát politikailag és szakmailag is ellenőrizték. Mindenesetre Mályusz 1954-ben már rájött, hogy ez így nem fog menni, mert ez a „vegyes dolog" nem jó. Felmerült az is, hogy csak a magyar olvasó tudja olvasni a magyar szöveget, a külföldiek nem. Mályusz tehát ekkor már azon a véleményen volt, hogy teljes szövegben közöljük a város, vagy mezőváros pl. Budafelhévíz által, tehát a fővároshoz tartozó részek által kiadott okleveleket. Szintén teljes szövegben a városi polgárok által kiadott okleveleket, a fővárosra vonatkozó támokszéki ítéletlevcleket és a városi kiváltságleveleket. A többit pedig regesztában, de a regesztákat eredeti nyelven, tehát latinul. BFL: Tehát eredendően latinul készültek volna a regeszták? KA: Nem. Úgy tudom, még az ötvenes évek végén fordult Mályusz Holub Józsefhez, aki akkor a pécsi egyetem jogtörténész professzora volt, és Mályusz szerint a legjobban tudott latinul a szakmában, hogy az eredetileg magyarul elkészített regesztákat fordítsa le latinra. Ez volt a Mályusz-féle elmélet. Kumorovitz, akinek annak idején már a Zsigmond-kori oklevéltárral szemben is voltak bizonyos aggályai, később bevezette azt a rendszert, amit végül is mindannyian követtünk, vagyis az oklevél rendje szerint haladtunk, a fontos részeket közöltük, a többit kihagyva, és egy-két szó beszúrásával utaltunk az elhagyott részekre. Én ezt egy nagyon jó módszemek tartom, mert ez egyrészt az oklevélkészítő logikája alapján megy, és bizonyos fokig engedi magát az oklevelet is rekonstruálni. Másrészt az összes fontos rész benne van. Mályusz viszont abból indult ki, hogy ő nem követi a középkori oklevélíróknak az illogikáját, hanem az általa logikusnak tartott rendbe hozza az okleveleket. Ezt ő annak idején többször hangoztatta. Ha kezünkbe vesszük a Zsigmond-kori oklevéltár régebbi köteteit, akkor néha egészen furcsa dolgokat tapasztalunk. Például előfordul, hogy az oklevélnek a vége felé lévő részével kezd, és ami az oklevél elején van, azt a végére rakja. Ezzel tulajdonképpen beleavatkozik az egész rendszerbe. Én, ha saját magamnak dolgozom, mindig az oklevél rendszere alapján haladok, mert sokszor ebből is lehet következtetéseket levonni. BFL: Visszatérve a forrásfeltárásra, hogyan kezdődött el a munka? KA: Mályusz javasolta egy munkaközösség létrehozását, aminek az lett a feladata, hogy az Országos Levéltárban lévő teljes anyagot összegyűjtse, és erről cédulákat készítsen. Ezek a cédulák, úgy tudom, ma is ott vannak a BTM-ben, ezekből kiderül, hogy mit néztek át, mit nem. A cédulákra, hajói emlékszem, felkerült a dátum, a jelzet, a kiadónak a neve, és a lap alján, a bal sarokban annak a kutatónak a monogramja, aki a
