Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 1. (Budapest, 2006)

TANULMÁNYOK - SZABAD KIRÁLYI VÁROSOK - Beluszky Pál: Az (egykori) szabad királyi városok a dualizmus kori városhálózatban

roshálózatban, a polgári korszak „szabad versenyében" is megálltak helyüket, s csak kevés „alacsony származású" város emelkedett közéjük. Ráadásul e városok a „járulékos városi jegyek" alapján - lélekszám, a polgárság száma és vagyona, a településkép stb. - is a magyarországi települések élvonalába tartoztak. Vagyis a városhálózat csúcsán már a 20. század elején „összerendezett" viszonyokat tapasztalunk. Igaz, ez nem korábbi szabad királyi városi rangjuknak köszönhető, hanem annak, hogy e városok jó része már a feudális kor végén rálelt azokra a városfejlesztő tényezőkre, melyek a későbbiek során is versenyképessé tette őket, illetve az „új" városfejlesztő tényezőkértgyáripar, a vasúthálózatban elfoglalt előnyös pozíció, pénzintézeti szerep, a polgári igazgatás regionális intézményei stb. - folyó versenyben is sikeresek lettek. (De azon városok esetében, amelyek e versenyben szerényebb eredményeket értek el, hierarchikus rangjuk csökkenése jelezte sikertelenségüket; Selmecbánya és Komárom mellett a vasúti szárnyvonal mellé szorult, a gyáripart nélkülöző Eger, vagy a szintén kedvezőtlenebb pozícióba került Szatmárnémeti.) Hasonló következtetésekre juthatunk, ha a törvényhatósági jogú városok körét vesszük szemügyre (4. táblázat); a 27 város közül mindössze 6 nem volt szabad királyi város 1848 előtt (de pl. Miskolc mint kamarai mezőváros szintén „előkelő" ranggal rendelkezett, Pancsova a határőrvidék kiváltságos települése, Kecskemét és Hódmezővásárhely pedig megváltakozott mezőváros volt). A 19. század eleji állapotok alapján a, .középszintbe" sorolt városok nagy többsége nem volt „modern" városnak tekinthető a 19. század első felében, még a jelentős városi tradíciókkal rendelkező erdélyi szász vagy szepességi városok sem. Többségük megyei, egyházi, oktatási központ - Veszprém, Esztergom, Rozsnyó, Lőcse, Kalocsa, Nyitra, Trencsén stb. -, ám ekkor még a megyeszékhely szerepkör városfejlesztő hatása csekély, nem úgy, mint a polgári korszakban; forgalmi helyzetük kedvezőtlen, kereskedelmi szerepkörük csekély, a terménykereskedelembe alig tudtak bekapcsolódni, néhányuk kivételével kézműiparuk sem jelentős. Lélekszámuk is csekély, a II. József kori népszámláláskor többségük lakosságszáma nem érte cl a 10 ezer főt (Nyitra 3505, Trencsén 3222, Rozsnyó 4855, Besztercebánya 5053, Lőcse 5062, Esztergom 5492 lakos). Mára 19. század első felében nagyszámú mezővárosi vagy községi jogállású település ékelődött közéjük (Nagykanizsa, Sátoraljaújhely, Szolnok, Pápa, Ungvár, Nagykároly, Losonc, Lúgos, Gyöngyös, Keszthely, Gyula stb.). Nagy többségük nem tért új pályára a polgári korszakban sem, csupán a megycszékhely-rang szerepe növekszik a városfejlődésben, ennek birtokában képes a csoportba tartozó városok többsége „tisztes helytállásra" (Nyitra, Besztercebánya, Zombor, Veszprém, Esztergom, Trencsén, Pancsova, Beszterce, Segesvár, Lőcse stb.). Mivel a negyedszáz e csoportba sorolt városból 13 megyeszékhely, Vác, Kalocsa, Rozsnyó, Gyulafehérvár pedig egyházi központ, végül e városok sem „szóródtak szét" nagyon a polgári korszakban: többségük továbbra is igazgatási-cgyházi-oktatási központ, csekély lélekszámmal, a gyáripar és a modern polgárság hiányával, de jelentős városi tradíciókkal, lateiner polgársággal és tisztviselő-réteggel, városias településképpel jellcmezhetőek. Hie-