Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 1. (Budapest, 2006)
TANULMÁNYOK - SZABAD KIRÁLYI VÁROSOK - Tóth Árpád: Polgárfelvételi stratégiák és a polgári cím vonzereje Pozsonyban a 19. század első felében
Ilyen módon a bevándoroltak aránya is nagymértékben különbözhetett az egyes foglalkozások között, ráadásul jellemzően a szakmák sajátos, egyedi racionalitása határozta meg a bevándorlók arányát. A fémmüves foglalkozások közül például a leghagyományosabb, a kovácsmesterség esetében viszonylag sok bevándorló kapott polgárjogot, bár az évtizedek múltával itt is előnybe kerültek a helyi születésűek. A specializált, egyben újabban önállósult céhes szakmák esetében viszont igen nagyok a különbségek, noha itt a szaktudás terjedésének logikája alapján az idegenből jöttek nagyobb súlyát várnánk. 41 Míg a 15 esztergályos közül csak hárman születtek Pozsonyban, heten viszont a Német Birodalomból származtak, és a rézművesek és a puskaművesek körében is többségben voltak a bevándorlók, addig a 27 lakatos között csak 9 volt külföldi, a 12 órás közül az utolsó külföldit 1820-ban vették fel, a sarkantyúkészítők közül pedig mindenki helyben született. Kevéssé meglepő, hogy alig találunk bevándorlót a szőlőműves őstermelők körében; közöttük csupán a mosoni síkság közeli, forgalmi csomópontként is szolgáló mezővárosaiból származók alkottak nagyobb csoportot. Az sem szorul magyarázatra, hogy a vidékre szállító kocsisok (Landkutscher, aurigae provinciales) szinte mind pozsonyiak voltak, és az ősi mesterségnek számító és az őstermeléshez kötődő molnárok kétharmada is helyben született. Nem világos viszont, hogy a kefekötők, a - jórészt úri megrendelésre dolgozó - kalapkészítők, a kőművesek vagy a könyvkötők körében miért nincs több idegen. Fazekasként 1813-ban vettek fel utoljára külföldről bevándorolt polgárt, azután csak helyiek nyerték el a polgárjogot, valamint néhány, a szomszéd megyékből jött mester. Ezzel szemben a speciális tudást aligha igénylő marha- és (kisebb mértékben) sertéskereskedelemre polgárjogot nyertek többsége a külföldről érkezettek közül került ki, akárcsak a polgári (céhes) foglalkozásnak csak a 19. századtól minősülő húsfüstölők és sajtárusok nagyobb része. Figyelemre méltó a textilipar átalakulásának esélye szempontjából, hogy a posztós (posztónyíró, posztókészítő) polgárok fele Pozsonyban született, a fennmaradó rész viszont főleg cseh és morva területekről szánnazott. A fentiek alapján úgy tűnik, hogy Pozsonyra is a fokozatos bezárkózás jellemző, melynek mértéke a többi magyarországi városhoz képest közepesnek mondható, Kassáéhoz volt hasonló szintű. A különféle polgári foglalkozások azonban erőteljesen szóródtak ebben a tekintetben, némely szakmáknál szinte esélytelenné téve a bevándorlók megtelepedését, míg más esetekben a máshonnan érkezők aránylag kedvező helyzetben voltak. Egy korábbi vizsgálatunk eredményei szerint még a patriciátusnak többé-kevésbé megfeleltethető választott polgárság evangélikus tagjai közé is bekerülhettek bevándorlók Pozsonyban - az 1800 és 1820 között megválasztottaknak csupán 40%-a volt helyi születésű, és az 1820 és 1848 között a testületbe kerültek esetében is csak 47%-ra emelkedett ez az arányszám. Ez azért figyelemre méltó, mert feltételezhetnénk, hogy a 41 Magas fokon specializált tudás birtokában nagyobb arányban jöttek nagyobb távolságról: például Fürth bajor városból öten nyertek felvételt Pozsonyban, közülük négy tükörkészítő volt, egy pedig órásmester, Baranya megyéből pedig mások mellett egy lakatosmester és egy puskatokkészítő érkezett.
