Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 1. (Budapest, 2006)

TANULMÁNYOK - SZABAD KIRÁLYI VÁROSOK - Orosz István: A szabad királyi városok és mezővárosok gazdálkodása a 18-19. században

Erdei Ferenc vizsgálódásai óta mindenki számára közismert, hogy az alföldi tanyarendszer fejlődésének különböző szakaszai vannak, s az egyes települések a 19. század második felében a tanyásodás tekintetében nem álltak azonos szinten. Az összehasonlításhoz kiválasztott öt település közül a tanyarendszer kifejlődése Mezőberényben ment végbe a leggyorsabban, míg Berettyóújfaluban egyáltalán nem alakultak ki tanyák. (Ez utóbbinak magyarázata lehet a Sárrét sajátos helyzete s az is, hogy a város az 1848 előtt bérelt pusztákat nagyon nehezen tudta megszerezni). Mezőberényben a városhoz közelebb fekvő ugarföldeken túl, a szarvasi út mentén születtek meg az első szállások már a 18. század első harmadában. Tcssedik Sámuel a szállásokat még egyértelműen marhatanyáknak, azaz az állatok telelőjének tartotta. E szállások váltak a 19. században földműves tanyákká, úgy, hogy mindenkinek a tanyaföldjei arányában osztották ki véglegesen ugarföldjeit is. A század második felében már ezeken az ugarföldeken is születtek tanyák. Debrecenben állattartó szállások szintén voltak már a 18. században is a korábban említett cenzusos, vagy béres földeken. Ezeket 1819-ben végleg megszerezte a város, s azok, akik kifizették a megváltás díját, szabadon építhettek végleges tanyai épületeket is. A debreceni tanyarendszerben mégis sajátos kettősség érvényesült. Miközben a béres földeken már földműves tanyákat lehetett találni, az ún. erdős pusztákon továbbra is megmaradtak a primitív állattartó szállások még a 20. század elejéin is. A hortobágyi pusztán tartott állatokat az erdős puszták szállásain teleltették olyan körülmények között, mint a 18. században. Szeged Debrecennél gyorsabban tanyásodott, elsősorban a kaszálóföldek feltörése és az ottani homok megkötése révén. A szegedi tanyák sokkal inkább a kecskeméti belterjes tanyákkal álltak rokonságban, mint a debreceni külterjes tanyákkal. A tanyásodást elősegítette a várospolitika is, amely haszonbérletiekkel igyekezett a sívó homokot megkötni s a szegényparasztok földigényét kielégíteni. Az eddig elmondottak arra utalnak, hogy az alföldi szabad királyi városok és mezővárosok agrárgazdálkodását nem befolyásolták számottevően a jogállásban mutatkozó különbségek, hiszen a földesúri hatalom alatt álló Mezőberény, a szabad kerülethez tartozó Hajdúnánás és a szabad királyi város Debrecen mezőgazdaságában hasonló folyamatok és tendenciák érvényesültek. Feltételezhetjük, hogy a lényeges különbség az iparban és a kereskedelemben jelentkezett. Szegeden a 19. század végére a kereskedelemből és iparból érők aránya (a keresők és az eltartottak együtt) meghaladta a lakosság 30%-át (30,8%), Debrecenben a 40%-át (40,8%). Hajdúnánáson azonban csak 13,75%, Mezőberényben 13,6% volt, s Berettyóújfaluban is 15% alatt maradt. Az arányokban mutatkozó különbség igen jelentősnek tűnik, s annyit mindenképpen megállapíthatunk, hogy a szabad királyi városokban csaknem háromszor nagyobb volt az iparűzők és a kereskedelemmel foglalkozók aránya, mint a mezővárosokban. Nem hagyhatunk viszont említés nélkül egy sajátos fejlődési tendenciát. Szegeden a 18. században az iparos és kereskedő népesség aránya nem éri el a 20%-ot, így 19. századi fejlődése egyenes vonalúnak mutatkozik. Debrecenben azonban a 19. században egy sajátos visszaagrárosodási folyamatnak lehetünk tanúi, mert a 18. század végén az iparos, kereskedő népesség aránya elérte a 43%-ot, sőt a 19. század elején