Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 1. (Budapest, 2006)

TANULMÁNYOK - SZABAD KIRÁLYI VÁROSOK - Orosz István: A szabad királyi városok és mezővárosok gazdálkodása a 18-19. században

nak neveznek, a 18. században még elégségesek a gabonafélék belső fogyasztási igényének kielégítésére, a 19. század derekától kialakuló új helyzetben már nem. Tévedés lenne azt gondolni, hogy a tág határú alföldi mezővárosokban és szabad királyi városokban valaha is létrejött az ugartartásos, nyomásos gazdálkodás. A belső legelőt többnyire körülvevő, ugaroknak nevezett földek nem a nyomásos gazdálkodás ugaron pihentetett földjeit jelentik, hanem a település szántóföld övezetét, amelyet bizonyára csak azért neveztek ugaroknak, mert a kormányhatóságok állandóan arra ösztönözték az alföldi településeket, hogy „rendszertelen gazdálkodásukat váltsák fel a rendszeres" nyomásos szisztémával. Azt, hogy az Alföldön kialakított határhasználati rendszer egyáltalán nem rendszertelen, sőt sokkal inkább tud alkalmazkodni a változó igényekhez, Hajdúnánás földhasználati rendszere mutatja a legjobban. A városban a szabad használatú szállásföldek mellett ún. forgó földek is vannak, de ezeken sem a nyomásos rendszer érvényesül, mert forgó földek (Fürjhalom, Lopóhalom, Verestenger, Zajgató) közül egyet 15 évig szántanak, miközben a többit legeltetik. Az elhagyott járás parlag legelője jobb füvet ad, mint a gyeplegelők, így az újonnan feltört járásban viszont a gyep a szántás révén megtisztul, s a hosszas pihentetés után bő termést ad. A 60 éves körforgás sokkal jobban megtervezett rendszer volt, mint a csak hároméves ugaros gazdálkodás. Hasonló szisztémát a hajdúvárosokon kívül még nem találtam. Az azonban kétségtelen, hogy a belső határ ugarjai az alföldi mezővárosok és városok többségében ugyanúgy megtalálhatók voltak, mint a szállásföldek. Nem alaptalan azt állítani, hogy az Alföld nagyhatárú települései megteremtették a természeti körülményeknek megfelelő határhasználati rendszert, amely alapjaiban különbözött a peremvidékekétől, s ezért érthetetlen is volt a 18-19. század hivatalnokai számára. Ennek a rendszernek nagy előnye volt, a gyors alkalmazkodóképesség. A 19. század derekán a gabonakonjunktúra, a kedvező exportlehetőségek és a belső fogyasztás növekedése az állattartással szemben a szemtermelés előtérbe helyezése mellett szóltak. Hihetetlen gyorsasággal nőtt a szántóföldek területe a legelők és a rétek rovására. A korábban állattenyésztő Alföld csak ekkor vált a hazai gabonatermelés központjává. 1780 táján az ország területének harmadát jelentő Alföldön a gabonaféléknek csak 31,9%-a termett, míg 1915-ben már 55,8%-a. Az új helyzethez a szállásföldes határokon lehetett a legkönnyebben alkalmazkodni, mert a szabad földhasználat mellett a kaszálók akadály nélkül voltak szántófölddé változtathatók. Ezt támasztják alá a statisztikai adatok is. Debrecenben a 19. század végére a szántóföldek aránya 44,32%-ra, Szegeden 51,4%-ra, Hajdúnánáson 57,2%-ra, Berettyóújfaluban 76,53%-ra, Mezőberényben 79,9%-ra emelkedett. Ebben a rendszerben lehetett a legmegfelelőbben feloldani a tágas határ és a szántóföldi művelés napi munkaerőigénye közötti ellentmondást is, hiszen a 18. század állattartó szállásai, amelyek legfeljebb az állatok teleltetése idején kívánták meg a termelő állandó jelenlétét, minden különösebb nehézség nélkül alakulhattak földművelő tanyává. A tanyákon a gazda vagy alkalmazottai hovatovább állandó lakosokká váltak, s kialakult az az alföldi táj, amelyet a tanyák sűrű hálózata jellemzett.