Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 1. (Budapest, 2006)

TANULMÁNYOK - SZABAD KIRÁLYI VÁROSOK - Orosz István: A szabad királyi városok és mezővárosok gazdálkodása a 18-19. században

kentésének kérdése, Hajdúnánáson pedig a határhasználat rendje inkább parlag legelőkkel növelte a gyeplegelőket. A legeltető állattartás túlsúlya a szabad királyi városokban is érzékelhető volt. Debrecenben a hortobágyi legelőt járó, azaz a hagyományos pusztai legeltetés szerint tartott állatok aránya a szarvasmarhák között az 1870-es években 70-72% volt, a juhok esetében pedig 75-79%. Szegeden ugyanezek az arányok 1895-ben 58 illetve 68%. Tudnunk kell azonban, hogy a 19. század második felében Szegeden a réti és legelőföldek egyre nagyobb részét adták bérletbe, s a kisbérlők a földet azonnal szántóvá alakították, mivel ezt nem tiltotta a város, így a legelőterület fokozatosan csökkent. Míg Debrecenben 1876-ban felosztották és felszántották ugyan a belső legelőt, de a Hortobágy felosztását és feltörését a magisztrátus mindig megakadályozta. Az állattartás nagy súlyának megfelelően a szántóföldek aránya a határban nem volt magas. Hajdúnánáson 1770 körül nem érte el az egész határ 10%-át, Berettyóújfaluban 1720 körül még ennél is alacsonyabb volt. Debrecenben 1770 körül állandóan szántóföldként csak az ún. ház utáni földeket használták, amelyek területe 4186 nyilas, azaz kb. 12 558 kat. hold volt, a határnak alig több mint 7,5%-a. Szántani lehetett a szabad használatú béres földeken is, amelyek területe mintegy 22 ezer kat. hold volt. Ha ennek legalább felét szántották, a szántóföldek aránya akkor sem érte el a 15%-ot. Bár pontos adataink nincsenek, semmi okunk sincs feltételezni, hogy Szegeden vagy Mezőberényben más lett volna a helyzet. Szegeden egyébként még 1850-ben is csak a határ 29%-a volt szántóföld. Ennek az állattartásra épülő gazdálkodásnak a 18. században adekvát határhasználati, művelési rendszere volt, amint arra más helyen már rámutattam, a szállásföldek segítségével történő gazdálkodás, akár kialakultak a szállásföldeken a mezei kertek, szállások akár nem. A szállásföldek rendszere (terrae tuguriales) legtisztábban Hajdúnánás határában volt tanulmányozható, de tudjuk, hogy hasonló rendszer nemcsak a többi hajdú és jászkun településen, de sok alföldi mezővárosban is érvényesült. Mezőberényben is terrae tuguriales-nek nevezik már a 18. században azokat a földeket, amelyek a belterülettől távol terültek el, és használatukat sem a közösség, sem a földesúr nem korlátozta. Debrecenben és Szegeden az elnevezés nem ismert ugyan, de Debrecenben az ún. cenzusos vagy béres földek, Szegeden pedig az egyéni tulajdonban lévő kaszálótelkek hasonló természetűek voltak. Berettyóújfaluban a saját határon nem lehetett szállásfbldeket kialakítani, a bérelt puszták bizonytalan helyzete pedig nem tette lehetővé ez említett rendszer megteremtését. Mi volt a szállásföldes gazdálkodás lényege? Nem feltétlenül az, hogy e területeken szállásokat, vagy tanyákat lehetett kialakítani - bár Mezőberényben már a 18. században, s Szegeden és Debrecenben is itt jöttek létre az első állattartó szállások, majd tanyák-, hanem az, hogy nem volt elkülönítve a szántó és a kaszáló, ha a tulajdonos akarta szántóként és kaszálóként is használhatta földjét. A 18. században a szállásföldek többnyire még kaszálók, a 19. században, időbeli eltolódással az egyes tájak között, inkább szántóföldek. Ez a helyzet magyarázza, hogy a településhez közeli szántóföldek, amelyeket gyakran ugarok-