Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 1. (Budapest, 2006)

TANULMÁNYOK - SZABAD KIRÁLYI VÁROSOK - Orosz István: A szabad királyi városok és mezővárosok gazdálkodása a 18-19. században

tásunk az lehet, hogy a 18. században ez a gazdálkodás a szabad királyi városokban ugyanúgy, mint a mezővárosokban az állattartásra és nem a gabonatermelésre épült. A gazdálkodás rendjét a szabad királyi városokban és a szabad területek városaiban is a közösség és nem az állam vagy a földesúri hatalom szabályozta. Az állatok és állati termékek az értékesítés fő tárgyai, míg a gabonanemüek a belső fogyasztás fedezésére szolgálnak. Igen jellemző, hogy a 18. század végén, amikor az államhatalom az iránt érdeklődik a helyi törvényhatóságoknál, hogy elegendő-e a megtermelt gabona a lakosság ellátására, a nánásiak a jelentés hat évében csak egyszer tudtak többletet kimutatni, s egy évben jelenthették azt, hogy a megtermelt gabona elegendő a lakosság ellátására. Négy évben kevesebbet termeltek a belső fogyasztásnál is. A hiány 1780-ban meghaladta a 44%-ot. És itt nem egyszerűen arról van szó, hogy gyenge termések éveiben mások is hiánnyal küzdöttek, hanem arról, hogy a legeltető állattartást fontosabbnak tartották a gabonatermelésnél. Erre utalt az a helytartótanácsi leirat, amely 1782-ben megintette a nánásiakat és a többi hajdúváros lakosságát, hogy „magisque Pccorum et Pccudum conservationi quam agri culturae studeant" (inkább a nyájak őrzésére, mint a föld művelésére törekszenek). A bcrettyóujfalusiak 1788-ban csak azért engedik meg a legelő egy részének feltörését, hogy a szántás elhagyása után a föld jobb füvet teremjen. Debrecenben a belső legelő egy részét azért osztották fel egészen 1876-ig, hogy „a gyep meg ne vénüljön". Mezőbcrényben az állattartás fontosságát nemcsak az bizonyítja, hogy a 18. században és a 19. század elején a saját határuk mellett számos földesúri pusztát is béreltek legelőnek, de az is hogy 1848 őszén népmozgalom bontakozott ki, hogy megváltoztassák az 1847-ben elkülönözött legelő felosztását, mert úgy vélték, hogy a földesúr, Wenckheim László rossz, vízállásos legelőkre szorította őket. 1848 őszén legelőfoglalással szolgáltattak igazságot maguknak, s az elégedetlenség egyik vezetőjét, Frey Ádámot a statáriális bíróság kötél általi halálra ítélte. A gazdálkodás rendjében az állattartás túlsúlyát a 19. század derekáig az is biztosította, hogy Nánáson például a számosállatszám 1702 és 1784 között évente 5%-kal, míg a gabonatermelés csak 0,5%-kal növekedett. Az ellentmondások jórészt abból fakadtak, hogy a legeltető állattartás tágas legelőket kívánt. Ha ezek a legelők beszűkültek, amit a földesúri mezővárosok esetében az okozott, hogy 18. század végétől kezdve a földesurak is egyre nagyobb nyájakat legeltettek a közös legelőn, vagy az 1836. évi legelőfelosztási törvény után nem kívántak több legelőt hagyni mezővárosaiknak, mint amennyi a telekszám szerint nekik járt, netán legelőként bérbe adott pusztáikat is saját kezelésbe vonták, akkor a mezővárosi közösségek nem láttak kiutat a válságos helyzetből. A megoldás nyilván az istállózó állattartásra való áttérés lett volna. Ennek azonban nemcsak a 18., de a 19. században is kevés nyomát láthattuk. Hajdúnánáson például még a 20. század elején is a szarvasmarhák több mint 2/3-a, a juhok 100%-a élt a közös legelőn. Nem volt más a helyzet a nem földesúri hatalom alatt élő városokban sem. A két szabad királyi városban, Szegeden és Debrecenben a 19. század derekáig fel sem vetődhetett a terjedelmes legelők kiosztásának vagy bármilyen formában történő csök-