Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 1. (Budapest, 2006)

TANULMÁNYOK - SZABAD KIRÁLYI VÁROSOK - Pál Judit: A szabadság ára. Szatmárnémeti harca a szabad királyi városi rangért a 18. század elején

becsülettel, de 12 aranyakat diseretióban ígérvén, mivel ígéretünknek eleget nem tehetünk, az úrnak felé sem kívánunk menni, a deáki majd mindennap látnak, és csak kérdezgetik, miért már az úrhoz nem megyünk, holott rég elkészültek dolgaink, de még eddig politice mind megfeleltünk", majd azon siránkoznak, hogy „hacsak Isten nem ad egy patrónust", akitől pénzt kérhetnénk kölcsön, a dolguk „abbamarad".

93 Szunyogh gróf is 15 aranyat kért ismét tőlük. Június elején a Károlyi-féle kocsma ügyét a magyar kamarától átküldték az udvari kamarához. A tanács javasolta, hogy bízzák meg Király Ádámot, aki az udvari kamaránál van, az ügy képviseletével, és egyben biztosítsák az „illendő diseretio felől".

94 Az eredmény végül felemás volt: a város megkapta a szabad királyi városi rangot,

95 és a fiskalitásokat is megváltotta, de a két kiváltságos nemesi telek kocsmáltatási jogát nem sikerült eltöröltetnie.

96 Az eset annyiban általánosítható, hogy több szabad királyi város volt hasonló helyzetben, és általában a nemeseknek nyert ügye volt a városokkal szemben, különösen, ha olyan hatalmasságról volt szó, mint Károlyi. Károlyi maga később így emlékezett vissza a történtekre: „a többször említett város nem csak az idevaló nemes kamarát, de az pozsonyit és az felséges aulicát is ellenem felültette sok külömb külömbféle hamis informatiókkal felingerlette, végre az ország gyülésin is minden kigondolható fondor álnokságokat elkövetett", de végül mégis „szégyent vallott", bár ez Károlyinak ahogy később írta rengeteg fáradságába és több ezer forintjába került.

97 A történet azonban itt nem ér véget: a Károlyiak és Szatmárnémeti közti viszály elhúzódott egészen a 19. század első feléig. A konfliktus hol kiújult, hol elcsendesedett. A szatmáriak újból és újból megpróbálkoztak a kocsmajog eltöröltetésével vagy legalább semlegesítésével. A kancelláriai és kamarai hivatalnokok által ajánlott módszert is kipróbálták, hogy saját polgáraikat tiltsák el a Károlyi-féle kocsma látogatásától. Bár drasztikus büntetéseket helyeztek kilátásba, az állandóan megújított tiltások nem jártak sikerrel. Ez azonban már egy másik történet. Miben látták részleges kudarcuk okát a követek? Erre ismét csak két idézettel válaszolnék: az országgyűlés végén levonták a tanulságot, hogy ha „fent" nincs valaki pártfogója, „itten senki magának orvoslást nem találhat".

98 Egy másik alkalommal írták: „ide summás pénz kívántatnék, másként itt felbomlott a barátság".

99 A kettő végső soron összefügg: az ilyen természetű kapcsolatokat ugyanis csak „discretióval" lehetett ápolni. Újabb és újabb próbálkozásaik bizonyítják azonban, hogy a helyzetet nem ítélték eleve 93 Ladányi Ferenc és Erdődi András levele, Pozsony, 1715. május 19. KL F 20. 1715/598. 94 A tanács levele Ladányi és Erdődi követeknek. 1715. június 9. Uo. 1715/509. 95 Ezt az 1715. évi 109. törvénycikk szentesítette. 96 Az ügy a diéta végén még függőben volt, 1715 augusztusában a város a szepesi kamarától még mindig a „favorabilis opiniót" várta a Gückel-féle kocsma ügyében. Instructio Ladányi Ferenc követ részére, 1715. augusztus 22. KL F 20. 1715/500. 97 MOL P 392, 19. fiók Lad. 18. nr. 13. 98 KL F 20. 1713/429. 99 Ladányi Ferenc levele, Pozsony, 1715. március 15. KL F 20. 1715/598.