Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 1. (Budapest, 2006)
TANULMÁNYOK - SZABAD KIRÁLYI VÁROSOK - Pál Judit: A szabadság ára. Szatmárnémeti harca a szabad királyi városi rangért a 18. század elején
A 17. század végén ismét próbálkoztak, valószínűleg ennek köszönhetően az 1687. évi országgyűlésre meghívták Szatmár város követeit is, de a Szatmár megyei követek hevesen tiltakoztak ellene. 5 A város később azzal érvelt a kancelláriának, hogy a „kuruc háború előtt" már elismerték szabad királyi városi rangját, a fískalitásokat is felbecsülték, ők készek is voltak letenni a pénzt, de a háború miatt végül is nem született döntés. 6 A 18. század elején, a szatmári béke után aztán ismét elérkezettnek látták az időt céljaik megvalósítására. Több körülmény is szólt mellettük, illetve több érvet is „bevetettek" a küzdelembe: előhozakodtak természetesen a középkori, illetve a Habsburg uralkodóktól és az erdélyi fejedelmektől nyert különböző kiváltságokkal, a kincstárnak hajtott haszonnal, az elmúlt harcokban a császári seregeknek nyújtott támogatással, életük kockáztatásával, a város elpusztításával, de legalább ilyen fontos tényező volt a kincstár krónikus pénzhiánya, ami miatt most próbálkozásaikat több szerencse kísérte. A kuruc háborúk során a két város sokat szenvedett, 1703-ban teljesen felégették, többször megsarcolták. A szatmári béke idején tehát Szatmár igencsak leromlott állapotban volt, mindössze 101 polgárt és 42 zsellért írtak össze, ezzel szemben a puszta házak száma 169 volt. 7 Ennek ellenére a városi tanács megragadta a kedvező alkalmat a szabad királyi városi rang megszerzésére és ezzel összefüggésben a kincstári javak és a kisebb királyi haszonvételek megváltására. 8 A szabad királyi városi rang nem csak presztízskérdés volt a város számára. A város jövője szempontjából fontos volt kiváltságainak biztosítása, a megyétől és ennek mindenható urától való függetlenedés, valamint a kincstári javak és a kisebb királyi haszonvételek megváltása révén a gazdasági monopólium megszerzése a város területén. Egy ki nem mondott szempont lehetett az arany, 400 tallér és 1345 Ft volt ezüstpénzben.) A szatmáriak kérésére a Szepesi Kamara csak az összeg felét akarta visszaadni, azzal a feltétellel, ha a másik felét átengedik a kincstárnak. A 18. század elejéig a város többszöri kérése ellenére sem adták vissza a pénzt, helyette Madarász helységet ígérték a városnak, de ezt mint a Drágffy-jószág részét, 1712-ben Károlyi Sándor kapta meg. Lásd SZIRMAY 1809. 187-188. p. 5 FRAKNÓI 1922. 14-15. p. 6 A szatmári követek kérvénye a kancelláriához.. KL F 20, 1713/367. A fiskusi javak becsértékeként ekkor még 6550 forint szerepel. 7 SZIRMAY 1809. 185. A városi levéltárban található összeírásban szerepel még 39 özvegy és 73 „profugos". KL F 20, 1711/144. 1715-ben már 244 családfőt írtak össze polgárjoggal, köztük 126 kézművest és kereskedőt, ezen kívül 38 zsellért. MOL N 78 1715. évi összeírás. 29. téka. 8 A kincstári javak egy része ugyancsak elpusztult a harcok során. Némi képet alkothatunk ennek nagyságáról az 1696-os, illetve az 1712-es összeírás alapján. Ezek szerint Szatmáron volt egy kincstári major, ahol a jószágigazgató is lakott, egy serfőző ház, amelyért a zsidó bérlő évi 120 magyar forintot fizetett, mellette egy kocsma, amelynek évi jövedelmét 700 forintra becsülték, egy uradalmi mészárszék, a Szamoson két malom, amelyből az egyik 1712-re elpusztult, valamint a határban földbirtok és szőlő. Az 1696. évi összeírás szerint dézsmaváltságban fizettek minden kalangya után 6 krajcárt, minden 10 köböl bor után 8 krajcárt, 1712-ben ebből az évi bevétel mintegy 70-80 forintra rúgott. A legjelentősebb kétségkívül a kocsmák jövedelme volt. A két városban és a várban összesen 7 kocsma volt, ezek egy része a városé, de a kocsmák a királyi uradalomnak még így is évi 2100 forintotjövedelmeztek. BAGOSSY, 232-233. p.
