Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 1. (Budapest, 2006)

IN MEMORIAM BENDA GYULA - Á. Varga László: Benda Gyula (1943-2005)

Benda Gyula (1943-2005) Van, aki táskájában hordott mozgókönyvtárát tartja oly jellemzőnek, hogy mindenképpen meg kell említenie, ha emlékképét fel akarja idézni. Hiszen a '80-as években a hallgatók, kollégák, barátok ennek révén (a vidékiek csak rajta keresztüljutottak hozzá az ellenzéki irodalomhoz, valamint a külföldi, elsősorban a (társadalom)történeti szakirodalomhoz. Volt hallgatói a hazai és a nemzetközi szakirodalomban szinte naprakész ismeretekekkel felvértezett tanárukat, a tudását mindenkivel önzetlenül megosztó oktató emlékét elevenítik fel leggyakrabban. Azét a tanárét, akinek mindezek ellenére mégsem adatott meg a professzori stallum. (Ennek a méltatlan helyzetnek a kialakulásához maga is hozzájárult, hiszen évtizedekig nem akarta tudomásul venni, hogy az egyetemi „karrierhez" a tudományos minősítés elengedhetetlen kellék). Számtalan, minősítéssel rendelkező kollégája is megirigyelhette, amikor a csak „munkatársként" alkalmazott oktató fogadóóráin tömegek sorjáztak, hogy megbeszélhessék vele első írásmüvüket, szak- és/vagy doktori dolgozatuk egy-egy fejezetét, avagy végső változatát. Hasonló emlékeket ápolnak róla a vidéki közgyűjteményekben dolgozó kollégák is, akiket mindig egyenlő szellemi partnerként kezelt, legyenek azok pályakezdők, vagy vele közel egykorú levéltárosok, muzeológusok, könyvtárosok. A '80-as évek elején, majd a Hajnal István Kör megalakulást követően első „tanítványai" közül számosan ezekből a vidéki intézményekből kerültek ki. Ha úgy látta, hogy a levéltárakban, könyvtárakban, múzeumokban egy-egy tehetség bontogatja szárnyait, időt és fáradságot nem kímélve, azonnal kereste vele a kapcsolatot. A '90-es évek elejétől pedig, miután egyetemi oktató lett, nagy szerepe volt abban, hogy sokan közülük tudományos fokozatot szerezhettek. Számosan említik vele kapcsolatban azt is, hogy egyszemélyes intézmény volt, s mint ilyen nem kötődött szorosan egyetlen történetírói iskolához, egyetlen formális intézményhez, egyetlen egyedül üdvözítőnek kikiáltott módszerhez sem. (Annak ellenére igaz ez a megállapítás, hogy történetírói munkásságát alapvetően a társadalomtörténeti beágyazottság jellemezte.) Soha nem annak alapján ítélt meg egy-egy módszert, egy-egy irányzatot, hogy az „hagyományos" vagy „modern". Számára a módszerek és irányzatok mindig is csak eszközök voltak, amelyek segíthették őt az általa feltett történeti kérdések minél komplexebb megválaszolásában. Első jelentős müve, amely a '70-es évek elején jelent meg, s a magyar mezőgazdasági statisztika legfontosabb makroadatait tette hozzáférhetővé a kutatók számára, még agrártörténeti tárgyú, s szoros összefüggést mutat a kvantifikáció iránti érdeklődésével. Az évtized közepén azonban, a KSH-ban már szervezi azt a társadalomtörté-