Mindennapi regények - Budapesti Negyed 70. (2010. tél)
Vörös szem-effektus - PROHÁSZKA OTTOKÁR: Erős érzékiség
Erős érzékiség PROHÁSZKA OTTOKÁR Mit csináljunk azzal a természettel, melyet magunkban hordozunk? (Mert mi is egy darab természet vagyunk.) Szeressük? Gyűlöljük? Szeressük úgy, ahogy van: piszkosan, borzasán, sötéten, vadul - vagy szeressük úgy, hogy szeretetünk által tisztuljon, simuljon, derüljön, szelídüljön? Hogyan szeressük? Két szeretettel rendelkezünk: az egyik Dionysos bachansaival, a másik az ég angyalaival rokonszenvez; az egyik thyrsusbottal, a másik kereszttel kezében jár; az egyik kéjjel, a másik késsel fegyverkezik? Mi szerethetünk az érzékek mohóságával, a szenvedélyek tüzével, az ösztön rohamosságával. Mi szerethetünk úgy, hogy kihajtani engedjék örömben, élvezetben, gyönyörben összes erőinket — kiélhetjük összes életkészletünket. Hány ditiramb hangzik e tárgyról s hány program! A föld ember s az ég ember más-más ideállal, más-más tűzzel vonul el előttünk; mindkettő nagy szeretetet s nagy ellenszenvet hordoz keblében, az egyik az érzékiségtől, a másik a szellemiségtől van elbájolva. A régi renaissance eszménye: az erős ember; az az ember, aki győzi. Kifogástalan anatómiával, erős idegzettel, egészséges izomzattal; [...] S ez a típus ma is imponál... leginkább imponál beteges, fejfájós, migraines embereknek. Aki beteg, annak az egészséges élet eszményi fényben ragyogó nap. Beleringatja s elbűvöli vele magát. Megsóhajtja az erőteljes érzékiség életét, az oroszlánt, mely összetöri az antilopot s kerítéseket ugrat át borjúval a szájában —, a sast, mely a förgeteget túlsivítja s felhőin átveti magát csendesebb légrégiókba -, a tölgyet, melynek ágai alatt embereket s „isteneket” sodor a múlandóság árja; megsóhajtják s hajtogatják: ó szép, ó erőteljes, ó életerős természet! Nekem is ez tetszik: erős izom, éles karom, éles szem, azaz hogy nekem is ily erőteljes, nekem való érzékiség kellene - érzékiség, amely győzi. Aki a Vatikán szobrai közt járkál s az édes ragyogású s cikázó fényhatású márványnak vonalaiban a testi erő s az emberi szépség ideáljait szemléli, az megsóhajtja azt az itt ragyogó erős, szép életet. Elvonatkoztatva az élet reális küzdelmeitől s elvonatkoztatva a lélek kikerülhetetlen, lépten-nyo- mon nyíló perspektíváitól, elragadtatásaival s lelkesülésével, szeretetével és szenvedélyeivel e ragyogó szép alakok közé ékelődik. [...] 630
