Mindennapi regények - Budapesti Negyed 70. (2010. tél)
Portrék – Lágy fényben - PEKÁR GYULA: Mademoiselle Vénus
kíséretében, ünnepélyesen Vénusnak. A művészlapok úgy beszéltek róla, mint a „század csodájáról”... S aztán? Aztán elkövetkezett az az idő, hogy mindnyájan bclészcret- tünk. Belefáradtunk a platonikus bámulatba s ebbeli kimerülésünk pozitívabb földi vágyakat ébresztett fel bennünk. Szerelemmé ernyedt bennünk a művészies ámulat. De még ez a szerelem se volt közönséges valami: valami mitológiai düh volt ebben is, Vénus istenasszonyt szerettük a modellünkben, az egész antik Olympust akartuk ölelni benne. Nyíltan vagy titokban, de professzorostul együtt mindannyian udvaroltunk neki. S ő? Ö valami bámész csodálkozással hallgatta mitológiai áradozásainkat, nemigen tudta ő, hogy kik azok a görög istenek, hogy mi az Olympus... Csak hallgatta udvarlásunkat, de azért senkit se engedett közel magához. Egyszerű, egészséges eszű vidéki leány volt, akiben az érzések mintha még aludtak volna. Nos: rövid idő alatt megint valami másról lett híres „Mademoiselle Vénus” - arról, hogy nemcsak olyan szép, de olyan hideg is, mint a márvány... Párszor már majd fellázadt ellene az egész akadémia; eljárásában a tradíciók megsértését láttuk. De hát hiába, ő hajthatatlan maradt. Hiába magyaráztuk neki, hogy igyekezzék szeretni; ha most szép, úgy a szerelem még kétszerte szebbé fogja tenni őt, mert hisz az asszonyok szépsége úgy táplálkozik a szerelmen, mint a méh a virágon... Hiába volt minden: ő csak mosolygott és nem hallgatott ránk. Ösztönszerűleg félt a szerelemtől, mintha abban szépségének a vesztét látta volna... Egy napon aztán eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Vártuk napokig, hetekig, de csak nem jött. Valósággal megsirattuk, egy szobrásznövendék még síremléket is faragott neki. Aztán jöttek más modellek, más viszonyok, s mi lassan elfeledtük, kihevertük szerelmünket. Mint egy messze- séges, szinte antik legenda maradt meg emlékünkben az Anadyomene a „Mademoiselle Vénus” emléke. Ott könyökölt az asztalon s csak bámult maga elé szótalan. Pedig látszott szemöldein, hogy összpontosítani szeretné kuszáit gondolatait, de sehogy se tudja. Végre engedtem a kérésének s abszintet hozattam neki. Ez pillanatra csakugyan rendbe szedte a fejét. Elkomolyodott s szórakozottan kezdé simogatni a homlokát. Majd bolondul mosolyodott el s eszelősen nézegette elsoványkodott karjait.- Hogy mi vitt ennyire? - mormogá szakadozottan, nehezen ejtve ki a szavakat - ha-ha! még kérded! ... Oh, féltem én tőle már akkor, mikor ott voltam... nálatok az akadémián! Sejtettem én, hogy az lesz a veszte a szépségemnek, meg ... magamnak. Atkozott szerelem! Ide nézz rám - nézd a 567
