Mindennapi regények - Budapesti Negyed 70. (2010. tél)
Portrék – Lágy fényben - PEKÁR GYULA: Mademoiselle Vénus
Egy nap aztán arra ébredtem fel, hogy az antik világnak tán még sincsen egészen vége. Elkésve érkeztem az atelierbe, s emlékszem, tátott szájjal álltam meg az ajtóban. Egy új modell állott ott a piedesztálon, de én nem tudtam elhinni, ahogy ránéztem, hogy élő nő volna... Azt hittem, hogy rá akarnak szedni, hogy a Beaux-Artsból hoztak át egy Vénus-szobrot s azt festették be testszínűre... nem lehet élő ember olyan tökéletes! De mindannyian, a növendékek és tanárok, mind szinte vallásos tisztelettel nézték ezt a csodaleányt. Ott állt közöttünk a habokból kikelő Vénus pózában, magasra emelt kezeivel dús aranyszőke haját tűzvén fel. Én még mindig nem hittem, hogy él, tartása meg mosolya is olyan márványszerűen merev volt, hogy csak akkor tértem magamhoz, mikor egyszer fáradtan ereszté le a karjait. Viharos hurráh hangzott fel a termben. A lelkes, öreg professzor, aki igazán bohém volt, térdre parancsolá az egész ifjúságot, maga is letérdelt, s határtalan lelkesedésében elszavalá Homérosznak egy csomó hexameterét, melyet sem ő, sem mi meg nem értettünk, de amely mindnyájunk szemében mégis ezt a szépséget megillető antik istentisztelet számban ment... Odaborultunk elejébe s mi, az annyira duhaj, ízetlenkedni szerető fiatalok, valóságos szent áhítattal bámultuk. A leány irult, pirult, védekezett, de hiába volt minden, diadalmenetben, az akadémia énekhangja mellett vittük körül az összes termekben. Én azonban csak akkor tértem magamhoz egészen, mikor felöltözött, s úgy jött be hozzánk elbúcsúzni. Egyszerűen, szinte vidékiesen öltözött varróleánynak nézett ki. Ki is volt hát ez a csodateremtés voltaképp? Maga elmondta: egyszerű, normandi leány, aki eljött Párisba szerencsét próbálni. Tisztességes leány volt s a varrásból nem tudott megélni, hát gondolá, jelentkezik az akadémiában. Nem akart ő csak fejre „pozírozni”, de hát levetkőztették, és pedig erőszakkal. És akkor tűnt ki, hogy ki ő voltaképp, hogy az Anadyomene testvérhúga... Híres leány lett belőle, kit az egész művészvilágban ismertek, s akit az öreg atyamesterek is eljöttek megnézni az akadémiában. Mert ki nem bocsátottuk a kezünkből, a mi tulajdonunk volt, s szívesen fizettünk neki háromszoros pénzt, csakhogy a rivális akadémiákba el ne járjon. A „Vénus” nevet azonban hivatalosan csak az évi „Quatre-z-arts”-bálon adtuk meg neki. Óriási pompázatos aranykocsin vittük be ott a terembe diadalmenetben. Mi mindannyian tritonok s egyéb viziszörnyek voltunk, s ott ültünk a hajó formájú kocsi párkányán. A kocsi belseje tengert ábrázolt, ennek közepén egy óriási kagyló volt, s ebből emelkedett ki az Anadyomene, a habból született Vénusz, kit a szoborszerűbbség okából az estére egészen gipszporral hintettek be. Itt keresztelte meg őt az atyamesterünk, a művész Szent Háromság: Pheidias, Lionardo és Michelangelo nevében, alkalmi beszéd 566
