Mindennapi regények - Budapesti Negyed 70. (2010. tél)
Portrék – Lágy fényben - PEKÁR GYULA: Mademoiselle Vénus
heve már alig hat el ezekbe a sötét sikátorokba. Ezekben már halottmerev lethargiába süllyedt az élet. A kérlelhetetlenül magukba zárt házak alatt a sarkokon olykor megvillan a szoborszerűen mozdulatlan rendőrök oldalán a rövid szurony... Odakint alszik már a legendás, bohém Montmarte, de idebent ennek a művészzugnak a gótikus üvegfestésű, ósdi kirakat ablakai mögött álmatlanul teng a fáradt élet tovább. Alig látok átal a cigarettafüstön s a fojtó abszintgőzön: e szédületes fátyol mögött valami rejtelmes szimbolizmussal tűnnek fel előttem a szűk kocsma bizarr és groteszk művészi holmival és képekkel teleaggatott falai. Odaát lóg egy óriási vörös gipsz szamárfej, a „cabaret” jelképe, körülötte olvasók és szentképek oldalán profán és illetlen emblémák sorakoznak, vegyest a legelső művészek keze alól kikerült festményekkel és rajzokkal. [...] Maró cinizmussal rajzolt geniális torzképek ezek, melyeknek művésziességét tán csak romlottságuk múlja felül. Ott van Verlaine-nek egy torzarcképe, melyet a koldus és fegyenc-költő maga írt alá s adott Salisnak, ott egy óriás Kálvária-kép, mely Rotschildot ábrázolja a keresztfán, amint mohó szemmel, kínba meredt kéjjel pillant le a meztelen Magdolna-cocottra... [...] Későre jár az idő - elment már a művészekre kiváncsi, otromba nyárspolgároknak a mulató tömege, elvonult a látványossághajhászó meredt angolok karavánja is - magunkra maradtunk. Pillanatra csend lesz... Aztán valami mondhatatlan melankholia terjeszti ki szürke szárnyait az ott maradt társaságra. Körülnézek: a voltaképpeni igazi törzsvendégek ezek - a művészet mostoha gyermekei, a kétségbeesett, tehetetlen festők, akik a Szalon nagy díjáról álmodtak és most garasért rajzolnak arcképeket a lebujokban - az éhenhaló költők, kiknek kéziratát egy szerkesztőség sem fogadja el s Villon módjára szemétdombon fognak meghalni - a mindenből kikopott zenészek, akiknek diploma van az utolsó kabátjukban, de azért nem jut számukra hely még a legutolsó zenekarban sem... Ott ülnek a középkorias durva asztaloknál, öltönyük kopott, széles művésznyakkendőjük madzaggá aszott nyakuk körül s hajuk hosszú, akár csak a merovingi királyoké és zsírosán lóg a kabátjuk gallérjára. Ott könyökölnek az abszintes pohár előtt és bámulnak a légbe szállt álmaik után. Az abból a pohárból rájuk mosolygó veszedelmes zöld géniusz von homályt szemükre és elméjükre, az emészti el őket lassan, aminthogy elemészette Musset-t... Némelyik mellett ott ül a szeretője is, mert szerelem nélkül ezek az emberek nem tudnak élni... Sovány, bűnös arcú kopott leányok ezek, szemükben minden elvetemültséggel. Szeretik ezeket a sápadt, kócos szakállú poétákat, mert hozzájuk 564
