Fővárosi magántörténelem - Budapesti Negyed 68. (2010. nyár)
Érzelem, élet és -mód a családban - Mátay Mónika: Haza a laposban. Egy 20. századi magyar család portréja
1960-as évek végén kerül sor, évekkel a rákoskeresztúri családi fészek bővítése után. Emília hosszan tervezgeti az építkezést, beszámol a nehézségekről, arról, hogy minden milyen drága, az egész beruházás költséges és minden pénzüket felemészti majd. Egy 1962-ben küldött levélben szenzációként említi, hogy vettek egy kevéssé használt, négyéves autót: „Nagyon csinos kis kocsi és igen gyors!”. Ildikó ehhez hozzáfűzi: „Van egy új angol kocsink. Conzul- Ford. A neve „Repülő Kata” van benne rádió és fűtő-hűtő is. Szép kocsi és gyorsan tud menni. Ezzel megyünk el szabadságra az Északi-Szigeten”.119 A magyarországi rokonság - egymás között - többször is emlegeti „Emmikéék” szerencséjét. Számukra Uj-Zéland elérhetetlen álomvilágnak, luxusparadicsomnak tűnik. A leveleket olvasva összességében mégis az a benyomásunk, mintha az elvándorolt magyar família számára nem volna olyan vonzó az új haza, ahogyan azt az otthon maradottak gondolják. Úgy tűnik, mintha a család folytatná Magyarországon hátrahagyott életét. Érzelmileg feltétlenül igaz ez, de a mentális világ eltérései sem tűnnek ki a levelezésből. A hétköznapok szűkös horizontja fölé az általam olvasott szövegekben egyetlen egyszer sem emelkednek a szerzők. A Kádár-korszakra, politikára, gazdaságra, vagy később a rendszer- váltásra semmilyen utalást sem találtam. Ugyanakkor az elhagyott otthon feletti gyász érzete, a hazaiak gyötrő hiánya minden levélben központi téma. Mintha Emíliát sokkal jobban érdekelnék a makói és rá119 Puskás. Andrásné levele Lovas Bélánéhoz, 1962. december 11. koskeresztúri mindennapok, mint a sajátjai. Talán nem túlzás azt állítani, hogy sok ezer mérföldre az elhagyott hazától mégis a hátra maradt életét éli tovább - ha testben nem is, lélekben biztosan. Amálka halálakor hosszadalmas levelezés folyik a nővérek között az örökség felosztásáról, de Emíliát nem a pénz megszerzésének vágya, hanem az eseményekben való részvétel motiválja. Ugyanez érezhető egy apjának írt levelében, amelyben szemrehányást tesz, mert a papa édesanyja halála után is fenntartja kapcsolatát a szeretőjével. Sőt, sok ezer mérfóldes távolságból érzelmi zsarolással is próbálkozik: „Azzal a Káva-i asszonysággal nem vagyok nagyon boldog. Nekem semmi közöm nincs hozzá, csak egy rossz emlék, amikor láttam, hogy mennyire megbántottad szegény anyámat, amikor rájött a köztetek lévő viszonyra. Ha ott vagy ezzel az asszonnyal nem is tudok írni”.120 A levelezés alapján az a benyomásunk, hogy a kivándorolt család társadalmilag nem találta meg a helyét, legalábbis a kitelepülő generációnak nem sikerült mély barátságokat kötni és beilleszkedni az új életbe. Beszámolóikban folytonosan az egyhangú életre panaszkodnak, társaságról, barátokról egyáltalán nem esik szó. Az 1960-as évek közepén Kanadába próbálnak áttelepülni, de a kísérlet kudarcba fullad. A két világ közti lebegés, a térben és időben hosszú távon megőrzött és kínzó honvágy a gyermekeikre már nyilvánvalóan nem áll. Számukra az otthont az új világ jelenti. Az ő leveleikből, az életükről azonban csak kevés adat maradt fenn a hagyatékban. 120 Puskás Andrásné levele Fehér Pálhoz. 1965. július 7. 79
