Fővárosi magántörténelem - Budapesti Negyed 68. (2010. nyár)
Kitaszítva – máshol, másként - Kunt Gergely: Az idő partján. Egy hadifogolynapló narratív pszichológiai elemzése
koca malacait vártam az öreg kocákat nem is számítva. Tehenészetem volt a büszkeségem. »Potyka« 24 literes, »Helén«, »Böske« 18-20 literes egyedek. Alig lehetett szárazra állítani. Törzskönyves 10 drb. Szép már egyszer a határ is! Gyönyörű búza vetések, szép kukoricák, igen jó napraforgó táblák, lucerna, gyepszéna sok betakarítva. Jól mutat a maglucerna. Jönnek a bajok. A lovakat már előzőleg elvitték egyenként katonának. A marhaállomány fogy, alig bírom menteni a teheneket. Sertés orbánc, sertés vész, oltó anyag nincs vagy csak túl későn kapom kézhez. 10 drb. kis kocának vége. A cséplés megindul. Eredmény jó. Géptől »behívnak« leszámolási bajok, ott hagyok mindent Ilonámra, Gál Sándorra. Aztán ők is eljönnek. Mindennek vége.” A gazdaság kényszerű feladása fölötti elkeseredését mintegy tompítandó, afféle lelki kárpótlásként írja le, ahogy nyugat felé menekülő családjával találkozott: „Ott maradt minden értékem, vagyonom, termésem, de mégis megkaptam Ilonkáékat, azután ők is elvesztek szemem elől. Egyedül vagyok.... Társtalanul élek, csak az otthonom, családom után vágyódom nagyon. - Nem ért meg itt senki.” A naplóírás - s főként a múlt tetszőlegesen kiválasztott történeteinek leírásába való menekülés, illetve azok újraolvasása, újraélése - különösen fontos volt a különféle stresszhatásokkal teli mindennapok ellensúlyozása végett: „Jönnek-mennek az emlékek, tudnék egész nap diktálni egy írógépnek és menyire szórakoztatna ha párnap múlva olvashatnám.” E pszichés védekezési stratégiát, amely a jelen traumájának verbalizálása helyett a múltba fordul, maga is megerősíti egyik visszaemlékezése végére érve: „...mindég csak a múlt és lehetőleg soha nem a jelennel foglalkozni. Ha pár napig nem megyünk el innen, úgy hónapokig sem fogok hazakerülni, nincs tehát sok okom örülni e jelennek.” Rövidebb visszaemlékezések már az orosz hadifogolytáborba való hurco- lás és az új naplófüzet beszerzése közötti időben is megtalálhatóak. Ezek némelyikénél úgyszintén megemlékezik, arról hogy milyen jó hatással van rá a múltba fordulás: „Julius 5. Csütörtök. Mise volt (egyébként minden nap van.) Elmúlt napok keservesek voltak ma már megint kezdek magamhoz térni. ...Én csak a fellegeket nézem talán ott esnek le Tárcsán és felnéztek az égre és mondjátok nem hiába Medárdkor esett 40 napig esik és nem tudjátok hogy a horni fogolytábor felett szálltak el ezek a fellegek. - Gondolatban leszálltam a vonatról a ktarcsai tanyáknál. Nagy meleg, álmos déli időben ballagok haza, keresztül a gerebcsényi legelőn - észrevétlen, mindenki pihen a majorban is. Csak Márta és Patyi vannak kint, lépteimre felnéznek (homokoztak) és már rohannak is elém. Olyan jó ezeket végig gondolni.[...]" Az egyre hosszabbá váló bejegyzések egyfajta védekező-elhárító funkciót töltöttek be, hiszen a visszaemlékezések, a jövőbe való kalandozások, illetve a családhoz intézett monológok általa tetszőlegesen választott és konstruált - a jelen valóságával szemben teljes mértékben kontrollálható — nyelvi világok voltak. Belőlük meríthetett erőt, hosszas lejegyzésük révén oldódhatott a ránehezedő stressz, s némileg ellensúlyozhatta a hadifogság traumáját. A múltra vonatkozó bejegyzések szinte mindegyike 155
