Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)

Lovik Károly válogatott elbeszélései

mészárlás következett, amelyben patakonkint ömlött a vér. A fegyverek folytonosan szóltak s a nagy tót testek kidőlt szálfákként zuhantak a földre. De egy tót se félt a haláltól, némelyik még ki is nyitotta az ingét, a mellére mutatott és így szólt:- Ide lőjj !

És a csendőr lőtt s csak este sikerült végre a koporsót a községházára vinni. De alig ereszkedett le a homály, egyszerre kigyult körös-körül az egész falu és szörnyű fáklyaként világított a hegykatlan éjszakájába. Hrizsnyónak ez volt a legrémesebb napja, az évszázadokon leülepedett nyugalom messzire elszállt s a koporsó körüli harc csak nagy időre ült el.

Vármegye, csendőrség, katonaság, szép szó nehéz munkával tudta csupán a lázadást lefegyverezni. A nép fanatizálva volt s küzdött jogaiért, mintha szabadságáról vagy becsületéről lett volna szó. Most látszott, hogy alapjában bátor fickók, akik, ha kimondják az a-t, nem rettegnek a bé-től sem. Úgy hullottak, mint a pozdorja s mikor végre némaság lett, a hegyoldali temető megtelt lakókkal.

... Azóta évtizedek múltak el és Hrizsnyón már csak kevesen emlékeznek az egykori vérontásra. A nép megint visszasülyedt a régi állapotba, távol a világtól tengeti a maga életét és görnyedve dolgozza a sovány földet. Járnak közéjük most is vezérek: szocialisták vagy kortesek, akik az egyéni szabadságról meg a hazáról beszélnek nekik, de ezt a szót nem érti senki. A hrizsnyóiak nem vágyódnak a függetlenség után, nem tudják, mi az emberi méltóság. Fölöttük elröpülhetnek a tudomány, a művészet, a haladás sólyom-madarai, a bagoly ül csöndesen és maga elé bámészkodik. Isten tudja, mikor rázkódik föl újra, talán már soha, mert a fűszeres azóta becsukta a boltot és polituros koporsó többé aligha jön Hrizsnyóra.

41