Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)
Lovik Károly válogatott elbeszélései
A halál kutyája T izennégy óra hosszáig utaztam a gyorsvonaton egy hortyogó apácafőnöknő meg egy köhögős polgármester közé ékelve; két óra hosszat aludtam egy ismeretlen nevű váróterem fásládáján, hogyannál közelebb legyek az elromlott, rosszul fűlő kályhához; öt óráig tartott, míg a vicinális fölvitt a poroszlói hegyekre, s onnét harmadfél óráig kellett kocsin mennem, hogy a bolgárhídi munkássztrájk helyére érjek. Csikorgó januárius volt: metsző hideg s derült, kék égbolt-arcban hasonlatos a Nérókéhoz, kik mosolyogva gyönyörködtek a rabszolgák szenvedéseiben. A szekér jobbra-balra farolva a fagyott úton lassan döcögött a falu felé. Óriás orgona sípjaiként meredtek itt égnek a kürtők, nehéz fekete füstöt ontva a vadul széttagolt vidékre, amelynek ábrázata kormos volt mint az ördögé. Fekete szénpöttyök lógtak a fák tar ágain, az ökörkóró szárain; a keréknyom is fekete volt, a hó is, a házak mellett ácsorgó sovány juhok is. Kimerült voltam a hosszú utazástól, gyönge tüdőm sajgott s a hideg éles tőrként hatolt a fülembe, végighasogatva idegeimet, agyamat. Nyomorultnak, fáradtnak éreztem magamat a kocsin, a fejemben mintha csupa felhő kóválygott volna, nem érdekelt semmi, nem tudtam, nem akartam gondolkozni. S ez így ment az egész esztendőn át, minden héten vonatra kellett ülnöm, ismeretlen vidékre kalandoznom, piszkos kalyibákban tengődnöm, utálatos ételeket ennem, hogy tudósításokat küldjék az újságnak. Amerre megjelentem, csupa vér és pusztulás volt: láttam, amint a csendőrök a tömött népbe lőttek s egyszerre öten-hatan ugrottak nagyot s vágódtak el a földön; láttam, amint egy egész város égett, az utca tele volt síró emberekkel, a levegőben tűzzel átszőtt, vadul siető füstfelhők örvénylettek s koporsó híján mosótek- nőbe terítették ki a hullákat; láttam mint söpör végig a vízár egy egész községen, kártyalapként hajlítva össze falakat, sáncokat, vasúti síneket, s az utász-katonák mint szedik össze csákányokkal a tetemeket, amelyek közül némelyik kásaként szakadt szét; láttam, amint egy falu feküdt éhtífuszban s az apró tót ablakokon át, a hagymáz ingerétől hajtva, sárga képű, sárga ujjú emberek akartak az utcára ugrani. Ezek a rémek nem hagytak pihenni, ha lehajtottam fejemet, félrevert harangok zúgását, haldoklók hörgését hallottam, szemem előtt tűzcsóvák, 42
