Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)

Lovik Károly válogatott elbeszélései

Árnyéktánc G yermekkoromat egy nagy, sárga házban töltöttem el, amely szivár- ványos ablakaival, durva kőfaragásaival és az előtte álló, elmosódott márványkereszttel, álmatlan éjszakáimon még most is gyakran jelenik meg előttem. Falusi úriház volt, a hozzátartozó elvadult kerttel, hosszú kőkerí­téssel és mohaszagú, reves filagóriával, amelyből egy ferde alakú nádasra le­hetett látni. Ez a nádas mindig zizegett, szeles éjszakákon olyan hangosan loccsant, hogy folébresztett álmomból, míg nappal csodálatos rejtelmeiből legtarkább madarak szálltak az égnek. Két öreg kisasszony nevelt föl. Gyönge gyermek voltam, családomban gyakori volt az idegbetegség, és azért nagyon vigyáztak reám, sok zablevest és tejeskását kellett ennem, és csak keveset volt szabad olvasnom. A köny­veket, amelyeket már kora gyermekségemben szívesen forgattam, elvették tőlem, és ehelyett rugókra erősített acélgyűrűket kellett huzigálnom, hogy megerősödjem. Gyűlöltem ezeket az acélgyűrűket, amelyeknek érintése hideg és utálatos volt, és gyűlöltem a zablevest, a tejeskását, a csukamájola­jat, az ánizsszagú nappalit, ahol türelmesen kellett ülnöm, mialatt nagy- nénjeim tépést csináltak, és rokonaink különböző sorsáról, a szerencsétlen Leontinról, a kalandos természetű Barnabásról és a felfuvalkodott Ábrisról beszélgettek. Két barátom volt életem első éveiben. Az egyik a dajkám volt, a vörös Jo­hanna, egy csúf, szeplős leány, aki, ha a filagória elé ültünk, mindig arról be­szélt, hogy mérget fog inni a kovácsmester miatt, és aki esténként, lefekvés előtt, életem legszebb meséit mesélte el nekem. Furcsa, vad képzelőtehet­sége volt, mindig borzalmas dolgokról beszélt, gonosz vándorlegényekről, púpos uzsorásokról, fülbevalós vadorzókról, bosszúálló csempészekről és kóbor kísértetekről, amelyek éjfélkor a nádasból világgá mennek, de előbb egy percre bezörgetnek hozzánk. Délceg királyfiakról, hófehér hercegnők­ről sohasem mesélt, annál többször kegyetlen rablólovagokról, akik kifoszt­ják az utazó kereskedőket, meg piros ruhás bakókról és egy szökött katoná­ról, aki csöndesen tilinkózik az akasztófa alatt. Mialatt suttogva mondta el rettenetes meséit, a hideg kirázott; féltem, gyakran sírtam, és megkértem Johannát, hogy ne menjen el éjjel az ágyam mellől, de azért boldogan huny­tam le a szememet, és álmaimban tovább szőttem a véres meséket a piros 97

Next

/
Thumbnails
Contents