Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)

Lovik Károly válogatott elbeszélései

ruhás bakókról, a félfülű rablókról és Trenk görbe kardú, hosszú üstökű pandúrairól, amint szilajon vágtatnak végig az avaron.

Egyik nagynéném egyszer kilesett bennünket, és végighallgatta az istentelen Markusz történetét. Markusz nagypénteken kártyázott, és mikor már elnyerte volna a pajtásai pénzét, óráját, becsületét, a fal egyszerre kettényílt, és az ördög ugrott ki belőle, leült Markusszal szemben, és ő kártyázott tovább vele. Lelkekbe játszottak, és az ördög elveszített ezer lelket. Tüzet fújt, az asztalra ütött, ám azért tovább veszített, és mikor egészen kiürült a zacskója, fölkapott egy ócska csizmára, és ellovagolt vele a pokolba, hogy friss pénzt, friss lelkeket hozzon.

A szemem csillogott, és kicserepesedett ajakkal lestem a folytatást, ehelyett azonban nagynéném előrelépett a bokor mögül, és letéve pápaszemét, így szólt:- Johanna, most már tudom, miért ilyen sápadt ez a gyerek. Nem szégyenled magadat? Többé nem fogsz neki mesélni, te vén bolond.

Másnap új dajkát kaptam, egy kövér tót leányt, aki mindig szuszogott, és csak egy mesét tudott, a vitéz Argyilus királyfiról, de annak is elfelejtette a végét, és befejezés helyett egy zsoltárt énekelt el. Gyűlöltem ezt a leányt, éppen úgy, mint az acélgyűrűket, és ez a tót leány meg az acélgyűrűk az oka, ha ma is még jobban tudok gyűlölni, mint mások szeretni. Johannát tehát kitették a majorba, néha még láttam, de csak messziről, ha a városba vagy vasárnap a templomba ment, és felém lengette nagy, kék kendőjét. Pár hónap múlva csakugyan meghalt a kovácsmester miatt, de nem mérget ivott, hanem gyalogszerrel ment be a nádasba, mindig mélyebbre, mindig mélyebbre, míg végre süllyedni kezdett, és csupán keserves bömbölése hallatszott ki még egy ideig. Csak a parasztok tudnak ilyen rettenetesen és ilyen ostobán meghalni.

Második barátom egy Asztal nevű, örökké sánta kiskutya volt. A számadó juhász ajándékozta nekem pünkösdkor, és a kutya, amely első nap megharapott, és gyűlölt, ahogy csak egy mindenkitől megrugdalt kuvasz tud, idővel a barátom lett. O nem tudott mesélni, így tehát én beszéltem neki a púpos molnárról, a gonosz vándorlegényről és az istentelen Markuszról, amint még nagypénteken is kártyázni ül le társaival. Asztal figyelemmel hallgatott rám, néha helyeslőleg nyalogatta a szája szélét, és ha a történet nagyon ijesztőre fordult, a levegőbe szimatolt, mintha kísértetet érezne, vagy hirtelen rémülten kapta farkát a lába közé, és elfutott. Én is vele futottam, a házba szaladtunk, és magunkra zártuk a tölgyfa ajtót.

Ez a barátom is a nádasba veszett. Egyszer egy sebzett szárcsát kergetett, a madár a zsombékon át a nádba menekült, a kutya utána, és végül Asztal a hínárba került. Jól emlékszem, éppen olyan furcsa hangon bömbölt,

98