Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)

Lovik Károly válogatott elbeszélései

volna változtatni, ha akaratunk és jellemünk van. De nem volt, ahogy nincs száz és száz más, hozzánk hasonló sorsú embernek, akik mind csak a magunk ügyét nézzük, nem pedig azt, hogy tulajdonképpen egy felsőbb célt képviselünk és egy nagy emberi felelősség nyugszik rajtunk. Ez a cél az: küzdeni, a legszebb diadalát kivívni, és van-e szebb sors a földön, mint szeretni? A fát, amely tavasszal nem ád lombot, kivágjuk, de akiknek az volt kötelességünk, hogy egymásra akadjunk, hogy az élet egy nagy jelenetét meg- játsszuk, hogy küzdjünk és szenvedjünk, kitértünk a sors szabályai alól és mégsem esik bántódásunk. Hogy lehet ez?

Besötétedett, lámpáért kellett volna csöngetnie, de Atalay lusta volt és megrázta a fejét. A szoba sötét hátterében most tisztán állott előtte Mária Lujza alakja, karcsún, határozottan, sápadtan, mint fiatal korában, amikorra annyira hasonlított Boleyn Annára, és Atalay azt érezte, hogy amikor meghunyászkodtak és megalkudtak, tulajdonképpen rettenetes gazságot követtek el nemcsak önmaguk, de egy láthatatlan, ismeretlen harmadik ellen. Ki volt ez a harmadik? A sors, az emberiség, vagy talán maga az Úr? Talán mind a három, talán egyik sem, hanem egy titokzatos, névtelen fogalom, amelyet az emberiség óvakodik felismerni, de amelynek szárnycsapásait az elmélyedés és a szomorúság óráiban tisztán halljuk magunk körül. Hirtelen úgy rémlett előtte, hogy e vétek nem maradhat megbosszulatlan, még nagy szenvedések, megpróbáltatások várakoznak reájuk és a fecskék bele vésznek a kóbor hófelhőbe, amelyet egy szigorú kéz terel feléjük.- Bolondság. Ki törné ilyesmin a fejét - mormogta, és elaludt.

Almában a tornácon állott és végignézett a vidéken, amelyet most vékony őszi hóréteg borított. A varjak megelégedetten szállottak jobbra és balra és a messzeségben három szánkó csilingelt. Az egyikben Olgácska ült és arca elé tartotta szürke karmantyúját, a másikból Aglája nézett rá, havas szempillái alól, míg a harmadikban Flórika durcásan ült és félrefordította nagy, szőke gyerekfejét. De míg a három szánkó lassan közeledett a házhoz, a kopasz ákácok közül egyszerre, váratlanul, mint egy szemrehányó gondolat, Borbála lépett előre és így szólt a ház urához:- Megöregedtünk és ideje, hogy a vallásra meg a halálra gondolj, Atalay!

87