Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)

Lovik Károly válogatott elbeszélései

va hozzák a városból az orvost. Az arcképe ott csüngött az ebédlő falán; biztosan, gúnyosan nézett le rájuk a falról, a sapkája kissé félre volt csapva, a kezében égő cigaretta, ahogy vidéki fényképészek a jómódú s élni tudó ifjakat ábrázolni szeretik - ám azért Feodorovna mindig keresztet vetett, ha a kép alatt elhaladt.- Sok baj volt vele mindig - szólt egy délután a hercegnő és rosszalólag nézett az arcképre - már kis gyermek korában nagyon dacos volt, és egyszer haragból leugrott a második emeletről; kitörte a karját és a lábát, de azért föl sem szisszent. Engedni kellett az akaratosságának! Három testvére igen korán halt meg, akkor egész ősszel nem tudtam aludni, és minden órában megnéztem, nincs-e láza, de ő szemembe nevetett, és annál elbizakodot- tabb és vakmerőbb lett. Mindennap átúszott a folyón, oda és vissza, néha az örvény elkapta és a malom felé sodorta; ha lóra szállt, mindig keresztül vágtatott a gyöpön, átugratott a kőfalon, és én térdre borultam az Isten anyja előtt! Most meg fogom önnek mutatni Polkánt, a kedvenc lovát — tette hozzá elgondolkodva.

Lementek az istállóba, amely gömbös ákácfák közt állott, mint egy vidéki kápolna; az angol lovász kivezette a szürke Polkánt, amely büszkén nézett körül és lábával gyorsan kaparta a földet. Bordáin még meglátszottak a Szergiusz sarkantyújának nyomai; kurta farkát, mint a sokat boszantott lovak, sebesen csóválta. A lovász megsimogatta a sörényét, és alázatosan igy szólt:- Hó, Polkán, hó!- Nos igen - szólt a hercegnő szórakozottan Petrőczeihez, - nem volna kedve egyszer fölszállni rá?

Nyerget hoztak és Petrőczei fölült Polkánra, amely mohón kapott bele a zablába, mint egy fiatal csuka a horogba. A ló idegesen táncolt, aztán vágtatni kezdett, apró szökésekkel, fejét le-lecsapva. Egyszerre nekiiramodott a pázsitnak, átugrott két virágágyat, a kőfalnak fordult és átvetette magát rajta; Petrőczei, aki gyönge lovas volt, csak a malom-ároknál tudta megállítani. Mikor visszatértek az istállóhoz, a hercegnő sápadtan nézett maga elé és igy szólt:- Köszönöm önnek, tiszt ur, köszönöm önnek! Hogy porzottak a téglák és a túlsó part bizonyára még mindig mély! Istenem, egy szegény öreg anya vagyok-tette hozzá mentegetőzve és a társalkodónő karjába kapaszkodott. - Igen, ő is mindig ily eszelősen tartott a kőfalnak, egy pillanatig azt hittük, ő ül a Polkánon, nemde ma chére?

Másnap este a hercegnő behívta magához Petrőczeit. A küszöbön a tatár szolga állott és egy selyem kabátot tartott a két karján, óvatosan, mintha keresztlésre készülő csecsemő lenne.

75