Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)

Lovik Károly válogatott elbeszélései

— íme itt van a Szergiusz kedvenc kabátja - szólt, a hercegnő - mindig ezt viselte, ha itthon volt, ebben zongorázott; és ebben szivarozott a terrasz szélső kő-korsójára támaszkodva, ez volt a kedvenc helye. Ha ön ezt a kabátot fölvenné; nos, ne törődjön egy szerencsétlen anya szeszélyeivel; ha ön ezt a kabátot fölvenné, igen, úgy nagyon lekötelezne vele! És itt van a Szergiusz gyűrűje is, ez mindig az ujján volt és mikor elutazott, lehúzta az ujjáról, nevetett és azt mondta: «Itt hagyom ezt a gyűrűt neked, édes anyám; ki tudja, el találom kártyázni a táborban; kár lenne érte.» Ezzel beugrott a kocsiba, mint egy kozák a levegőbe dobta a sapkáját és még ezt mondta: «Ez a kötelességünk, igen, mindnyájunknak ez a kötelessége», és ezzel eltűnt a fasorban, talán mindörökre! Ezek voltak az utolsó szavai, jól emlékszem!

Petrőczei fölhúzta a paplanszerüen bélelt, paszomántos, mályvaszínű selyemkabátot, amilyenben a szentpétervári vagy a moszkvai ifjú lovagok szoktak reggelizni, szerelmes levelet írni, körmöt ráspolyozni és ujjára húzta a gyűrűt, amelynek közepén kettős rubin-kereszt volt. így kellett az ebédhez jönnie, Feodorovna hercegnő egy percig elsápadva nézett rá, letette a kést, mega villát, de azután mosolygott, könnyen fölsóhajtott, és mintha a délutáni beszélgetést folytatná, igy szólt:

— És Szergiusz kártyázni szeretett, sajnos, nagyon szeretett; ezt az édes atyjától örökölte, aki a legjobb gazda, a legkitűnőbb férj, a legpompásabb gavallér volt, de ő is szeretett kártyázni, és pedig aranyakba, mindig csak aranyakba, mintha a papírpénznek kevesebb volna az értéke! Mindig nyert, de Szergiusz az ellentéte volt, ő mindig vesztett, és az apai-örökségből már négy erdőt kellett eladni, hozzá rossz áron. Ah! mennyi szomorúságot okozott ezzel a csúf szenvedélyével, örökös becsületbeli adósságaival; néha napokig nem beszéltünk egymással, de most gyakran megesik, hogy egész éjjel fönt vagyok és az ő kedvenc játékát, a fáraót játszuk Olga kisasszonnyal, esetleg más szerencsejátékot, és azt hisszük, hogy ő is itt van és aranyakat rakosgat az asztalra. Ha a treff lovast látom, amelyet Szergiusz annyira gyűlölt, mert mindig ellene volt, a szivem egy kissé összeszorul, tiszt ur, de ha a pique-király jön a kezembe, akkor mindig felállók, ahogy a fiam szokta, mert ezt a kártyát szerette valamennyi közt a legjobban, ez volt az üdvöskéje, kedves hajtásának nevezte és mindig jó estét kívánt neki. Nem furcsa ez?

Csöngetett; az udvarmester ügyesen, mint egy idomított párduc, ugrott elő a fülkéből, és meghajlott.

— A kártyákat - szólt a hercegnő.

Behozták a kártyákat, zöld posztóval terítették le az asztalt, nagy ezüst karosgyertyatartókat tettek rá, akárcsak a játékbarlangokban; a szolgák játékpénzt osztottak széjjel. Olga kisasszony kevert, Petrőczei emelt, a her76