Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)

Lovik Károly válogatott elbeszélései

rázdákat és gyorsan kitárta az ebédlő ajtaját. A sarokban álló fenyőfaasztalka meg volt terítve, a fehér abroszon gyertya, koppantó, cipó, ezüst-kupa és kocsonyás medvetalp, a chevalier kedvenc étele. Zsuzsánna tudta, hogy Korponai, bármily messzire vetődjön is tőle, mégis mindig csak hazajön, ahogy’ hazajött százszor és vissza fog térni még százegyszer. Azért hát min­dig terítve állott az asztal, ha a katona bekopogtat, ne kelljen soká ételre, italra várakoznia. Ám ezúttal a chevalier nem evett. Máskor farkasétvággyal látott a med­vetalphoz, most leült a tűz mellé és pipára gyújtott.- Tudod-e mi az, Zsuzsánna - dörmögte mogorván -, ha valaki hétszám nem alszik? Tudod-e, hogy vannak emberek, akik úgy el tudják lopni az ál­munkat, mint más egy aranyórát? Tudod-e, hogy vannak emberek, akiknek delejes erő van az ujjaikban és azt csinálják velünk, amit akarnak? — Félrebeszélsz, Korponai - szólt az asszony, aki szilárdan, makacsul, szinte kétségbeesetten bízott az úrban, utolsó jó emberében és nem hitt a kísértetekben. - Beteg vagy, feküdj le, pihend ki magad. — Mi haszna, ha lefekszem - könyökölt az asztalra a lovag-, úgy sem tu­dok elaludni. Bolondság álmodni, a halott embert utánozni, mégis, össze­morzsol az alvás híjjá, engem, a vasból vert Korponait. Zsuzsánna az ura ölébe ült. Megsimogatta a katona hollóhaját, amely kis­sé megritkult, amióta nem látták egymást. — Gyónjál meg, Ábel - szólt és hervatag arcocskáján a kíváncsiság és szo­morúság barátságos nemtői találkozlak össze -, megcsaltak, ugy-e? — Megcsaltak - horgasztotta le fejét a chevalier. Az asszony az ura kemény vállára hajtotta fejét.- A rác leány? A tót grófnő? Vagy, talán a francia kisasszony a szomszéd várból? - vallatta szelíden. - Csak nem a citerás? — Nem, nem-mormogta Korponai. - Ezek mind ártalmatlan fürjecskék. Zsuzsánna játszva keresgélt a sok szép és furcsa név közt, amelyek, mint a rózsaszirmok a szeptemberi szélben kavarogtak, aztán egyszerre az ura mellére tette a kezét. Hogy nem jutott mindjárt az eszébe?- Az a nő, a keresztútról, az volt? - csillant föl a szeme. - Ugy-e az? Signora? Eltaláltam! A katona biccentett nehéz fejével.- Igen, ő volt - felelte mérgesen -, persze, hogy ő volt! Ki más lehetett volna!- Először a keresztúton fogott el - bólintott szelíden az asszony és lassan elmondta a leckét, amelyet magános éjszakán tanult meg -, haza akartál térni a katonaságtól a faludba, hogy verseket írj és versenyt szánts a parasz­tokkal; nem engedett. Másodszor eljött a házadba, az édesanyádat azon a 68

Next

/
Thumbnails
Contents