Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)
Lovik Károly válogatott elbeszélései
akinél évek előtt a nyarat töltöttem volt, egy napon hazaküldte ott felejtett régi szalmakalapomat, anélkül, hogy a csomaghoz akár egy sor írást mellékelt volna. A család egy ága megmagyarosodott, állítólag a kedvemért. Az esperes beszüntette „Vigasz” című egyházi lapjának címemre járó tiszteletpéldányát. Nem baj, úgyis kissé rendetlenül járt és rendetlenül is olvastam. Közben Záleszki háromszor ment tönkre és háromszor tollasodott meg. A sors forgandósága nem látszott meg rajta, csak a szakálla lett évről-évre hosszabb és fehérebb. Lelkiismereti furdalásai ritkán voltak; ha mégis rája ütöttek, szomorú nótákat játszott harmonikáján vagy hajszálakból szép fűzfát csinált, amelyet üveglap alá tett. Néha megnyugtatott bennünket, hogy érzi a helyzet súlyát, de hát mit tegyen? Ebben a nézetében Uhlanki is osztozott, míg a lányok duzzogva néztek maguk elé, aztán édespálinkát kértek az apjuktól. Az készséggel hozatott pálinkát, sőt, hogy megvigasztalja őket, karácsonyra egy majmot vásárolt nekik. De hát: valaminek mégis csak kellett történnie. Miután az emberek nem tudtak semmi okosat kitalálni, a sors, e derék fogadatlan prókátor, gondoskodott a megoldásról. És pedig egyszeri módon; ahogy az esztendők pörögtek, forogtak, annál öregebbek lettek a lányok, egy napon pedig, észrevétlenül, csöndesen megvénültek. Olga reggel fonnyadt és komolyképű volt, s csak estefelé igazodott úgy, ahogy helyre. Cecil elhízott, az arca olyan jóságossá vált, mintha legalább hat gyermeke lett volna. Tavasz felé mind a ketten szamárköhögést kaptak, s mire fölépültek, két szögletes, aprószájú vénkisasszony nézett rájuk vissza a tükörből.- Ej, ej - szólt a lengyel tápporkereskedő -, megöregedtetek és megcsú- nyultatok, s mindennek én vagyok az oka. Ez nem maradhat így, legfőbb ideje, hogy férj után nézzetek, mert én rám nem lehet számítani. A feleségen semmi kincsért nem válik el, ő vallásos, és soha szebb alkalom a vallásosságát bebizonyítani. Hagyjatok el, galambocskáim, ameddig nem késő. O maga járt utána, hogy férjeket találjon a lányoknak. Hosszas keresés után végre elő is állított két jóravaló embert. Az egyik toronyórás volt s ezzel a ritka mesterséggel szép vagyont szerzett, a másik koporsókat gyártott, mindig Ferenc József-kabátban járt, de egyébként finom és csöndes ember volt. Mikor beléptek a házba, Záleszki csodálkozva nézett rájuk, a majom is, én is, de a lányok mosolyogtak és kikosarazták a kérőket. Az öreg lókupec sírt.- így, így - mondotta, földhöz vágva sapkáját -, így van jól, az én gyermekeim csak a szívökre hallgatnak. Nagy baj, de a legszebb emberi tulajdonság. Tádé! pokolba is, járd el a trepákot. Mit ér a busulás? Azután mindig több és több hónap tolult elő - akár ha csak az idő zsákja egyszerre kilyukadt volna - és a Záleszki-lányok mindig öregebbekké váltak. Mi lett a végok? Röstellem elmondani, annyira nem illik bele a történet 65
