Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)

Lovik Károly válogatott elbeszélései

mindig színes gombokat viselt. Hamar megkedveltette magát, leföstötte a lányokat, megtanított bennünket a nagy mazurkára, mega hamiskártyázás­ra és Záleszkinek egy elefántcsonttal kirakott harmonikát hozatott. Úgy látszott, mintha állandóan be volna csípve, pedig soha mást, mint kútvizet nem ivott. Két hétig se volt még a vidéken, már elszerette tőlem a lányokat. Mind a kettőt, Olgát is, Cecilt is, és a csodálatos az volt, hogy ő is őrülten imádta mind a kettőt. Szóval, egészen úgy, mint én. Ha ehhez hozzátesszük, hogy Uhlanki régen nős volt, az embernek, akármilyen szomorú is lett légyen a dolog, nevetnie kellett. Én is nevettem, az volt a legbölcsebb, amit tehet­tem, és már most négyen bújtunk össze és azt kérdeztük egymástól:- Mi lesz ebből? De hát mi legyen? Nincs a világnak az a tudósa, aki feleletet tudott volna adni rá. Legkevésbbé lovag Uhlanki, aki csak a fejét csóválta, tovább kínálta a tápporait, tovább táncolta a nagy mazurkát és tovább szerkesztette a len­gyel-magyar szótárt. Soha ki nem fogyott az élcekből, soha el nem csügge­dett, s haZáleszki netán, egyébként igen ritkán, elkezdett aggodalmaskod­ni, eljárta neki a trepákot, a világ legkedvesebb láncát, addig, míg az öreg lókupecnek a könnyei csorogni kezdtek. Akkor összecsókolóztak és együtt táncoltak tovább. Egy este, mikor hosszabb időre el kellett utaznia, Uhlanki kinyitotta ru­góra járó pecsétgyűrűjét és fehér port szórt ki belőle.- Ez méreg - szólt komolyan -, és az lenne a legokosabb, ha mindnyájan meginnók. így örökre együtt maradnánk, így fiatalon, kedvesen, gyöngé­den, mint most. De — tette hozzá gondolkodva - az emberek tán nem is hin­nék el rólunk, hogy meghaltunk, azt gondolnák, valami rossz tréfát csinál­tunk. Ezt helyben kellett hagyni. A lányok sóhajtottak, aztán nevettek. A halál többé nem került szóba. Uhlanki elutazott, hónapokig járt távol, ismeretlen vidékeken (a város­kában azt beszélték, hogy be volt csukva), aztán egy nap megint csak föl­bukkant arany gombos, piros mellényében és összecsókolózott Záleszkivel, hogy menten eljárják az asztal tetején a krakoviakot. A két lány, akik a le­tűnt idő alatt sápadtak lettek, ismét nekipirosodtak, és jobbra-balra cibál- ták a gavallérjuk kabátját.- Milyen előkelő lett! Milyen puha a szakálla! Hogy megfiatalodott! Mi­lyen csinos! És sírva tömték meg a pipáját. A rokonságom közben lemondott róla, hogy belőlem még embert csinál. Nem fogadták köszöntésemet, elzárták előlem házaikat. Egy nagynéném, 64

Next

/
Thumbnails
Contents