Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)
Lovik Károly válogatott elbeszélései
mindig színes gombokat viselt. Hamar megkedveltette magát, leföstötte a lányokat, megtanított bennünket a nagy mazurkára, mega hamiskártyázásra és Záleszkinek egy elefántcsonttal kirakott harmonikát hozatott. Úgy látszott, mintha állandóan be volna csípve, pedig soha mást, mint kútvizet nem ivott. Két hétig se volt még a vidéken, már elszerette tőlem a lányokat. Mind a kettőt, Olgát is, Cecilt is, és a csodálatos az volt, hogy ő is őrülten imádta mind a kettőt. Szóval, egészen úgy, mint én. Ha ehhez hozzátesszük, hogy Uhlanki régen nős volt, az embernek, akármilyen szomorú is lett légyen a dolog, nevetnie kellett. Én is nevettem, az volt a legbölcsebb, amit tehettem, és már most négyen bújtunk össze és azt kérdeztük egymástól:- Mi lesz ebből? De hát mi legyen? Nincs a világnak az a tudósa, aki feleletet tudott volna adni rá. Legkevésbbé lovag Uhlanki, aki csak a fejét csóválta, tovább kínálta a tápporait, tovább táncolta a nagy mazurkát és tovább szerkesztette a lengyel-magyar szótárt. Soha ki nem fogyott az élcekből, soha el nem csüggedett, s haZáleszki netán, egyébként igen ritkán, elkezdett aggodalmaskodni, eljárta neki a trepákot, a világ legkedvesebb láncát, addig, míg az öreg lókupecnek a könnyei csorogni kezdtek. Akkor összecsókolóztak és együtt táncoltak tovább. Egy este, mikor hosszabb időre el kellett utaznia, Uhlanki kinyitotta rugóra járó pecsétgyűrűjét és fehér port szórt ki belőle.- Ez méreg - szólt komolyan -, és az lenne a legokosabb, ha mindnyájan meginnók. így örökre együtt maradnánk, így fiatalon, kedvesen, gyöngéden, mint most. De — tette hozzá gondolkodva - az emberek tán nem is hinnék el rólunk, hogy meghaltunk, azt gondolnák, valami rossz tréfát csináltunk. Ezt helyben kellett hagyni. A lányok sóhajtottak, aztán nevettek. A halál többé nem került szóba. Uhlanki elutazott, hónapokig járt távol, ismeretlen vidékeken (a városkában azt beszélték, hogy be volt csukva), aztán egy nap megint csak fölbukkant arany gombos, piros mellényében és összecsókolózott Záleszkivel, hogy menten eljárják az asztal tetején a krakoviakot. A két lány, akik a letűnt idő alatt sápadtak lettek, ismét nekipirosodtak, és jobbra-balra cibál- ták a gavallérjuk kabátját.- Milyen előkelő lett! Milyen puha a szakálla! Hogy megfiatalodott! Milyen csinos! És sírva tömték meg a pipáját. A rokonságom közben lemondott róla, hogy belőlem még embert csinál. Nem fogadták köszöntésemet, elzárták előlem házaikat. Egy nagynéném, 64
