Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)

Lovik Károly válogatott elbeszélései

Megszakadt a művészi pályája, megszakadt a tulajdonképpeni élete is. De mi az eredménye a nagy hajótörésnek, mi járt e kegyetlen megpróbáltatás nyomán? Nagy fájdalom, sok szenvedés. Nos, kérdezem, van-e szebb, vagy nemesebb érzés, mint szenvedni, a fájdalomban összetörni, fölmagaszto- sodni, megtisztulni? Van-e szebb, mint egy bánatos vidék, egy a szenvedéstől átszellemült arc? Nem, uraim, ennél nagyobb lelki indulat nincsen és boldog ember az, aki igazán tud szenvedni, porrá zúzódni, aki a fájdalomban meg tud semmisülni. A halandó gyöngéd, mindent megértő, mindent megbocsájtó jóbarát lesz, ha csapás éri; a gőg, a büszkeség, a dőre hiúság, minden apró bűn messze elköltözik tőle, az ember lelke csupa érzés, csupa megadás, szíve minden iránt fogékonnyá válik. A szegény Lázár senkinek se irigye, senkinek se ellensége, mindenkiben szánandó vétkezőt, vezeklő felebarátot lát. Ha a földön csupa szenvedő ember járna, a világ megtisztulna, jó és nemes lenne.

Az aggastyán egyetértőén mosolygott, s a szobrász, meglepve a sajátságos fölfogástól, nyugtalanul nézett a beszélőre, aki így folytatta:

— Evek hosszú során át kerestem azt a nőt, aki nekem igazi szenvedést, végtelen fájdalmat tudna okozni, hogy én is megtisztulhassak, érző és mindent megértő ember lehessek. Fáradozásom hiábavaló volt. Undorodtam a boldogságtól, amely fólfuvalkodottá, dölyfössé teszi az embert és gyűlöltem a feleségemet, aki csupa jóság, csupa nemesség volt, akinél különb asszony nincs a világon, már tudniillik emberi fölfogás szerint. Kerestem, kutattam, a vagyonomat áldoztam volna föl olyan nőért, aki szegény, síró és kétség- beesett Lázárrá tenne - de nem akadtam rá. Az orvosok, ha jól emlékszem, azt mondták, hogy ideális masochista vagyok. Dőre orvosi tudomány!

A három férfi elhallgatott. Mindnyájan arra gondoltak, amire oly sokszor, hogy ok nélkül vannak ide zárva, hogy az emberek erőszakosan és hamisan ítélik meg őket, hogy nekik, a foglyoknak, és nem a kint élő ostoba társadalomnak van igazuk: csupán a többség nyers ereje döntötte el a csatát. A gyorsan alkonyodó tavaszi délután árnyaival együtt csöndesen, láthatatlanul bontakozott ki előttük három ködalak: az örök, mindent lebíró művészeté, a tiszta szépé és az emberi nyomorúságé.

A kavicsos úton léptek hallatszottak, az orvos közeledett.-Nos, hogy vagyunk?-kérdezte örök nyájasságával, amely fagyos leheletet terjesztett. - Remélem, nem nézzük a felhőket, öreg úr?

Az aggastyán ravaszkásan mosolygott.- Oh, nem - felelte udvariasan -, engem már csak az időjárás érdekel. Éppen azon gondolkodom, hogy ha most kiengednének, haza se tudnék menni, mert az éjjel esett és nincs sárcipőm.

60