Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)
Lovik Károly válogatott elbeszélései
- Csak azt mondja meg- folytatta a sápadt ifjú, aki míg künt élt, tehetséges szobrász volt -, miért nem iparkodik ön azoknak segíteni, akik az ostoba embereket el akarják némítani, vagy - ha másképp nem megy - akik a butákat el óhajtják tenni láb alól.-Már öreg vagyok-mosolygott az aggastyán és hirtelen tágra nyílt, csillogó szemmel bámult egy bárányfelhőre, amely egyenesen a szanatórium víztornyának tartott.- Pedig mindazokat - magyarázta komolyan a szobrász -, akik a művészi érvényesülés ellenségei, vagy akik azt meg nem értik, ki kell irtanunk a földről. A férfiak többnyire elég értelmesek, de a nők. Ajhaj! Mily elmaradtak! Én előljártam a példával, megfojtottam a szeretőmet - vagy csak akartam, nem is tudom. Ez a nő - Violának hívták —, föl akarta rúgni mindazt, amiért éveken át dolgoztam, verejtékeztem, amiért a földön éltem. Voltam lakatos-inas, voltam közlegény Boszniában, voltam zsákhordó és egyszer, bevallom, loptam is, hogy a Művészet története című könyvet megvehes- sem. Végre, tíz évi koplalás után, tíz rettenetes esztendő után, amelyek kiszívták csontomból a velőt, elértem, hogy megfaraghattam az első szobromat. Sikerem volt, óh, szép sikereim; kiküldtek Párisba és munkát adtak. Kezdtem élni, boldogságtól könnyes szemmel dolgoztam, a művészet tudata fölemelt a mennyországba, a nevem egyre jobb hangzásúvá lett. És... Akkor jött az a nő, aki nem szeretett, aki megcsalt, aki húszszor ott hagyott, akinek húszszor sírva futottam utána, aki miatt eldobtam a vésőt, mert minden gondolatomat ő foglalta le, akinek mindennap megcsókolgattam a szennyes szoknyája szélét. Szerettem, bután kétségbeesve... miért? Nem tudom. Átok volt ez, a sors vad irigysége, a sötét végzet. És ez a nő fölrúgott mindent, amit elértem, amiért küzdöttem, fölrúgta az elmúlt évek szörnyű küzdelmét, éhes napjait, zsákhordással eltelt heteit - és fölrúgta a jövőt, a hírt, a dicsőséget és ezzel együtt a legszentebb fogalmat, a miatyánkot: a művészetet! A fiatalember idegesen nézett körül, aztán röviden, nyersen fejezte be elbeszélését.- Megfojtottam. Igazam volt. Nem bírtam addig megszabadulni boszorkányos erejétől, míg nem végeztem vele. Dolgozni akartam, szolgálni akartam a művészet nagy céljait. Ez igazol. A hízásnak induló, körszakállas férfi, aki e percig nagy figyelemmel függesztette szelíd kék szemét a beszélőre, most megrázta a fejét és beszélni kezdett.- Önnek - mondta lágy, sajátságosán rezgő hangon -, művészi szempontból talán igaza van, de emberi szempontból semmi esetre. Vizsgáljuk higgadtan az esetet. Önt kétségkívül nagy csapás érte, szegény jó barátunk. 59
