Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)

Lovik Károly válogatott elbeszélései

átalakított büféből pedig víg pohárcsengés hallatszott ki. Az ajtóban olykor megjelent egy már kapatos úriember, és így szólt:

— Igen tisztelt uraim és hölgyeim! Félve szólamlok meg e díszes társaságban...

Tovább a szónok nem jutott, mert barátai érte jöttek, és jókedvűen tuszkolták vissza.

Miután nem vagyok szenvedélyes táncos, én is bevonultam a büfébe, és két fiatalember mellé telepedtem le. A két gavallér, akik közül az egyiken fővárosi szabású frakk volt, míg a másikon erdészuniformis szorult, kissé be voltak csípve, s élénken beszélgettek.

Mikor melléjük ültem, hirtelen abbahagyták a vitatkozást, közömbös dolgokról csevegtek velem, utóbb azonban pár poharat fölhajtva, egész megfeledkeztek csekélységemről, s újra az abbamaradt kérdésre tértek vissza.-Velem nem lehet csak úgy elbánni! - szólt az erdészuniformisú haragosan, és a szeme megvillant. - Önagysága azt hiszi, hogy engem eldobhat, mint egy elhasznált kesztyűt? O, nem, nagyságos asszonyom, ez tévedés, ez nagy tévedés!

— De kérlek - vetette ellen a másik -, úriemberek vagyunk, és te is csak az vagy. Mit akarsz csinálni? Az ilyesmit nem lehet erőszakkal elintézni.

Az erdész, akinek a nyelve kissé nehezen járt, megrázta a fejét, és úgy tette az asztalra a poharat, hogy az rögtön kettément.

— Ez nem a módja valakivel elbánni! - kiabálta. - Ez nem módja! Ezerszer is, nem a módja! És tőled, tőled, öreg cimborától se vártam volna, hogy ezt teszed velem.

— De kérlek - csitította a frakkos lovag pajtását -, én is csak ember vagyok. Gyönge ember, és hiába... szeretem Valerie-t. Nem tehetek róla, szeretem.

Valerie?! Ezt a nevet mintha már hallottam volt aznap valahol. De merre, hol? O... Persze! Az állomásfőnök szép feleségét hívták így. Szemem előtt egyszerre fölvillant az asszony rizsporos arca, sötétkék szeme és fehér homloka. Aztán egyszerre érezni kezdtem azt a meleg kézszorítást, amellyel búcsúzáskor megtisztelt.

— Szereted?! - kacagott gúnyosan az erdész. - Persze, te szereted őt, ahogy szerettem én is, és szerette Zelmánovics barátunk is. De az asszony, barátom, a szépasszony, az bizony egyikünket se szeret, se téged, se engem, se Zelmánovicsot, aki most miatta csücsül csöndesen, ott lent, a fegyház- ban, a patak partján, mint egy nyugalmazott pintyőke. Gyönyörű egy teremtés önagysága, gyönyörű, még a sörénye is olyan, mint a fenevadaké.

— Nem engedem, hogy így beszélj róla! - kiáltotta szikrázó szemmel a frakkos úr. - Ez komiszság!

52