Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)

Lovik Károly válogatott elbeszélései

rám álmatag kék szemét. Mikor már kimerítettük mindama eszméket, amelyeket Felsőpénteken egy új ösmeretség első negyedórájában kimeríteni lehet, fogtam a kalapomat, és ajánlottam magamat.-A viszontlátásra! - szólt a még mindig szép asszony, és melegen fogott velem kezet.-Viszontlátásra!-feleltem, és határozottan viszonoztam a kézszorítást.

Podraczky Nepomuk János barátom, díszes csibukkal a kezében, nagy báránybőrös bundában, már a tornácon várt reám. Mikor megpillantott, a szeme megcsillant, s az arca kivörösödött.- Hahohó! - szólt nagyot kacagva, mintha megérkezésem valami igen mulatságos dolog lenne! - Hahohó! Itt az ipse! Üdvözöllek, barátom!

Ezzel a járásbíró két alapos csókot nyomott ábrázatomra, mialatt a csibukkal csaknem kiégette sárga városi bundám hátát.

Az úriszobában komoly ábrázattal, ünnepi ruhában állt a család. A járásbíróné fején entreprise-szerű tolibóbita lengett, vállára hófehér csipkekendő borult; a két leányon rózsaszínű ruha, széles kék övvel, amely hatalmas csokorban végződött. A szobában katonás rendben sorakoztak a székek, asztalok, pamlagok; a vázákban cineráriák és örökzöldek.-Tehát — vette föl hangosan a szót Podraczky - íme, ez a feleségem, született ostróczi Ostróczy Antónia. Itt a nagyobb lányom: Malvin, ez a kicsi pisze meg a Julis. Most egy kissé megvannak hatva, mert sokat - és természetesen jókat - beszéltem rólad, de ha majd fölmelegednek, mind a hárman igen derék teremtéseknek fognak mutatkozni. Csókold meg őket!- De bátyám - ellenkeztem szerényen —, nem véled, hogy kissé még fiatal vagyok az ilyesmihez?- Hahaha! - kacagott a járásbíró. - Fiatal?! Hiszen éppen azért kellene megtenned.-De Podraczky!-szólt feddően az asszony, aki az urát mindiga vezetéknevén szólította. (Miért? Nem tudom.)- No, jó, jó! - mosolygott a háziúr. - Csak nem kell haragudni, gyerekek. Csak nem kell haragudni! Tehát nincs csók, pajtás.-Julis - vette fel a szót a járásbíróné, leoldva derekáról a kulcsait-, nézz utána, hogy az uzsonna az asztalra kerüljön. Kedves vendégünk-fordult aztán hozzám - lesz szíves az ebédlőbe átfáradni.

Udvariasan karomat nyújtottam őnagyságának, és átlebegtünk az ebédlőbe. Itt már terítve volt az asztal, amely megroskadt az almáskosarak, kerék nagyságú torták és ezüst süteménytartók súlya alatt. Bár a hófehér abroszon kávéscsészék állottak, azért a nefelejccsel kivarrt futón aggasztóan nagy borosüvegek is sorakoztak.

49