Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)
Lovik Károly válogatott elbeszélései
Mikor tehát leültünk a hatalmas uzsonnához, az ajtó egyszerre kinyílt, és egy ravaszkás arcú, nagy ádámcsutkás úr tolta be fejét.- Hahó! - kacagott fol a járásbíró. - Itt van Beczkó! Ez aztán derék dolog!- Nem zavarok? - kérdezte az új vendég, és egy sárga mandzsettába csavart virágcsokrot nyújtott át a háziasszonynak.- Leülni, leülni! - harsogta a háziúr jókedvűen, s aztán megmagyarázta nekem, ki tulajdonképpen Beczkó. Nos, Beczkó fegyházigazgató volt, mert Felsőpénteken tudvalevőleg fegyház is van. A direktornak azonban csak a hivatása volt szigorú, a magánéletben a törvény kemény végrehajtója jókedvű, aranyos kedélyű gavallér, aki a legmulatságosabb emberek egyike. O tudta az egész Felvidéken a legsikerültebb tréfákat csinálni, ő volt az, aki nagy ebédeken az összes jelenvoltakat az asztalhoz varrta úgy, hogy mikor a társaság föl akart kelni, magához húzta az abroszt; ő volt az, aki a gyanútlan idegen poharába pezsgőport hintett úgy, hogy mikor az bort öntött a kupába, az ital általános derültség közben a padmalyig szökött; ő volt az, aki a vendégszoba ágyaiba a lepedő alá keféket rakott, hogy mikor az ember lefeküdt, rögtön nagy ijedten ugrott ki a dunyha alól; ő volt az, aki... szóval, ő volt a jókedv megteremtője és fenntartója Felsőpénteken! írjam le, meddig tartott az uzsonna, és mi minden jót juttatott nekünk? Nem teszem, hiszen olvasóim közül bizonyára mindenkinek volt már szerencséje hasonló mulatsághoz, amelynél krémes lepényt és malacpecsenyét kellett ennie, édes kávét és savanyú bort kellett innia. így csak annyit, hogy az uzsonna kitűnő hangulatban folyt le, s a jókedv tetőpontra hágott, mikor a sarokban egyszerre, pokoli robajjal, tüzesbékák kezdtek el durrogni.- O, ez az imposztor Beczkó! Ez az imposztor! - kacagott Podraczky, s a könnyei végigcsurogtak fehér mellényén. — Mindig kitalál valami újat, mindig kitalál valamit! A járásbíróné tréfásan duzzogva biggyesztette föl ajkait.- Úgy rám ijesztett! - szólt a fegyházigazgatóhoz. - Most büntetésből nem táncolom magával a négyest.- Hát lehet rá haragudni? - fordult kacagva felém Podraczky. — Akármit csinál, az ember elnézi neki. Tekintetem véletlenül a járásbíróné hervatag arcára esett. Önagysága vonásain - csak egy pillanatra - férje utolsó szavainál könnyű derű húzódott végig, s ugyanekkor Beczkó ábrázatán is végigfutott egy gúnyos villanás. Mindez szempillantás műve volt, majd a fegyházigazgató megköszörülte a torkát, felállt, s egyik kezében kávéscsészével, a másikban egy pohár szamorodnival, ékes tósztot mondott rám, ama hő reményének adva kifejezést, hogy mihamar vendégeként tisztelhet házában. Kitűnő! 50
