Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)
Lovik Károly válogatott elbeszélései
szennyes hullámok, kimeredt, óriási emberi szemek táncoltak, orrom a ragadozó állatok szagát érezte. Az idők folyamán a riportokban nagy gyakorlatra tettem szert. A külső jelekből s az előzményekből meg tudtam ítélni, hol lehet bajra következtetni, mikor szakad el agát, vagy tör ki a zendülés. Midőn az újságok megírták, hogy ide vagy oda egy század katonaságot vezényeltek, én már lent voltam a készülő események színhelyén. Azt mondták, kitűnő orrom van; ösztönsze- rűen tudtam megérezni, hova menjek. Lehet, hogy volt is benne valami, magam azonban azt hiszem, hogy többet köszönhettem vidéki összeköttetéseimnek, geográfiai és szocialista tanulmányaimnak és örökös éberségemnek, amely számon tartott minden tényezőt. Ha betoppantam cselekvéseim színpadára, egyszerre megváltoztam. Csüggedésem, fáradtságom elszállt, a kopó harci kedve fogott el, kutattam, kapartam, szimatoltam s addig nem nyugodtam, míg a helyzetet alaposan meg nem ösmertem. Ameddig szükség volt rá, lent maradtam, szaladgáltam, telegrafáltam, veszekedtem s aztán holtra fáradtan, betegen, nyomorultan utaztam vissza. Most is, hogy megérkeztem Bolgárhidra, egyszerre elszállt a kimerültségem s fürgén ugrottam le a szekérről. Kellemes láz fogott el, amely megélénkítette megfigyelő képességemet, gyorssá tette mozdulataimat. Felvidultam, nem törődtem a nehéz utazással s nem riadtam vissza a munka nehézségeitől. Alighogy beérkeztem a piacra, láttam, hogy számításaim nem csaltak: itt készül valami. Csoportokba verődve beszéltek a munkások: arcuk piros volt, mindnyájan egyszerre akarták elmondani véleményöket s valamennyi dühösen nézett egymásra. Itt is, ott is asszonyok vegyültek a férfiak közé: száraz mellöket mutogatták és sovány, kóros gyermekeiket tolták azok elé, kik haboztak. Egy bőrsapkás, tüdővészes ember a tenyerét tartotta a többiek felé: csupa vér volt a kőtöréstől. Közbe fütyülve köhögött: a rémes hangra, mintha friss rozsét dobnak a lángra, még zajosabb lett a vita. Egy piros bajuszú, sovány munkás kigombolta az ingét és így szólt:- Lőjenek ide! Jobb, mintha odalent fúlok meg. Az Úristen előtt majd számolnak. Azt nem kerülik el, óh, nem! Többen nagy köveket szedtek fel az országúiról, egy apró cseh legény ravaszul mosolygott s a zsebébe tett pisztolyt tapogatta. Közéjük elegyedtem. Llirtelen csönd lett. Gyanakodva nézegettek.- Ez rendőr - szólt valaki a háttérből.- Nem vagyok rendőr - feleltem, - újságíró vagyok. Mondják meg mi a bajuk, igazságosan fogom megírni. Lassan — egyik a másik után - elkezdtek beszélni. Az egyik jegyzőkönyvet vett ki a zsebéből s egy csomó nevet olvasott fel. Valamennyi mellé kereszt volt pingálva, ezek meghaltak: vagy szerencsétlenség érte őket vagy a 43
