Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)
Kelemen Zoltán: A dilettantizmus dicsérete. Lovik Károly a századforduló irodalmában
Mindez Lövik szavait igazolja, aki A Hétben a Szent István-díj kapcsán először Kapust mutatta be az olvasóknak, s keserűen tréfálkozva jegyezte meg, hogy az író Lövik Károlyt inkább be kell mutatnia, mivel nagyrészt ismeretlen. Elgondolkodtató, hogy éppen abban a lapban írja ezt, amelynek évek óta belső munkatársa volt.25 Agarászatról, vadászatokról és főképpen vidéki lóversenyekről folyik a beszélgetés Tisza és Lövik között, míg végül a kormányfő érdeklődve egészen Lövik felé fordul, midőn az közmondásos szerénységével hippológiai szakismereteit adja elő neki. 1915-ös Lovik-nekrológjában Színi Gyula is megemlíti az íróról, hogy „Tisza Istvánnal órák hosszat el tudott vitatkozni egy-egy angol szó etimológiai jelentésén.” A Krúdy-cikk zárlatában már valóban irodalomról lesz szó, ezúttal Herczeg Ferenc előadásában. Ez a rész nagyságrendekkel rövidebb, mint a Lovikkal folytatott beszélgetés, ráadásul: „Tisza ezután nem is kérdezősködött tovább. Elénk figyelemmel hallgatta a Herczeg Ferenc vezetésével megindult irodalmi beszélgetést, de egyetlen megjegyzést sem tett a hallottakra. Gondolkozva nézett maga elé, néha az asztalterítőre... ”26 Ez a szöveg tovább mélyíti az író és a Krúdy-hős Lövik kívülállását irodalmi, magánéleti és társadalmi szempontból egyaránt. Lövik Károly, az író, regényeiben és 25 A Hét. Politikai és irodalmi szemle. Válogatás. /-//. 1890-1899., 1900-1907. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1978. II. 201. old. novelláiban szintén nem követte az irodalmi divatokat. Az élet érthetetlenségét, kiismerhetetlenségét és kegyetlenséget is nélkülöző ürességét próbálta megragadni még olyan könnyednek tűnőén hangolt műveiben is, mint Az aranypolgár. Földényi F. László Vajda Jánosné Bartos Róza Emlék- irataivA kapcsolatos észrevételei mintha a Lovik-prózára is érvényesek lennének: „Figyeljünk (...) a hangnemre, arra az önmaga előtt is leplezett beletörődésre, amellyel az életet folyamatos borzalomként éli meg, anélkül, hogy ennek tudatában lenne. (...) az életnek nincsen semmiféle középpontja. Történetében egymásra csúsznak a horizontok (politika, erkölcs, házasság, szerelem, művészet, perverzió), és a létezés mint állandósult katasztrófa jelenik meg. Az igazság kedvéért (...) tegyük hozzá: magyar katasztrófa ez — véget nem érő földrengés, 27 amelyet ma sem hevertünk ki.” Érdekes módon Lövik önként vállalt, keresett magányossága és némely műcsoportjának vélt sikertelensége között párhuzamot von a recepció egy része. „Lövik magyar író volt: szemérmes, zárkózott. Mintha maga gondoskodott volna arról, hogy az utókor keveset tudjon meg életéről. Nem volt kávéházi ember, klubokba sem járt — talán időnként szabadkőműves-páholyát látogatta. Tudva anyagi függetlenségéről, szinte fáj a kérdés: minek volt a meg26 21. jegyzet 132. 27 2. jegyzet 160-161. 158
