Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)
Szini Gyula: Lovik Károly
Lövik Károly SZÍNI gyula D élben temették, amikor megértői és tisztelői, írók, újságírók, bohémek rendszerint még alusznak vagy legföljebb felkelnek. És legszebb férfikora delelőjén halt meg, amikor a siker, sőt a népszerűség kacér asszonya először mosolygott rá melegen. És ágyban, párnák közt halt meg, amikor előkelő és titokban harcias temperamentuma alkalmasint a háborúba vágyódott. Lövik Károllyal keveset találkoztam az életben, inkább az írásaiból ismertem és tiszteltem és megvallom - a kiváló halott megérdemel ennyi őszinteséget -, hogy még az írásaiból is tartózkodást, zárkózottságot, némi előkelő hidegséget éreztem ki. Azok közé az emberek közé tartozott, akik nem adják magukat teljesen, közvetlenül, gyorsan, hanem akik elvárják, hogy mások közeledjenek feléjük, mert úgy érzik, hogy minden kívánságot megérdemelnek. Úr volt. Ne hangozzék elfogultságnak, de ezt az úri, angolos tartózkodást épp finomabb íróinkban tapasztaltam úgy, hogy a művelt magyarok közös rokon vonásának vélem fölismerni. Akármilyen lobogó művészi temperamentum izzik bennük, csak valami különös, gentlemanlike szemérem burkán keresztül hevít ez. Nem tudnak beletörődni abba, hogy az író valamelyest mindig hisztrió, a tömegnek él, nevet, sír, vall vagy hazudik. Esztétikájuk mindig párbajképes marad. Rousseau vallomásait például nem tudnám magyar nyelven elgondolni. A kávéházban ujjal mutatnának rá, a háta mögött kikacagnák azok a gőgös nagy oligarchák, akik körülötte délután kapucínereznek, éreztetnék vele, hogy szemérmetlen komédiás. Ez még maradványa a régi szellemnek, amely az írói officiumot nemesi módon értelmezte, amely az íróiságot katedrának, szószéknek, piedesztálnak és tekintélyes szakállnak szerette tudni. A gyilkos önvallomás, beleink kiforgatása, a fölháborítón mély őszinteség-szóval az ember teljes feltárása - a mi kultúrzónánkban még mindig groteszkül hat és minél fenségesebb, annál inkább a nevetségesség szélén 150
