Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)
Schöpflin Aladár: Lovik Károly
változott, csak úgy látszik, a beállítása változott, és úgy látszik, olvasói egy részének ízlése változott. Az író nem tett egy lépést sem az emberek felé, akiknek novelláit, regényeit írja - megvárta, hogy ezek jöjjenek hozzá. Ez az úrias tartózkodás, az emberek véleményével való udvarias nemtörődés a legjellemzőbb vonása Loviknak írásában is. Mikor az ő munkáit olvassuk - s ha az új könyve elébe tett jegyzék minden munkáját felsorolja, akkor e sorok írója annak idején, megjelenésükkor valamennyit olvasta -, mindig ilyenformán marad meg bennünk az író képe. Egy hűvösen, előkelőén tartózkodó ember, aki sokat ad a társadalmi formák, a külső megjelenés korrektségére, gondosan ügyel arra, hogy egy-egy kelleténél szenvedélyesebb gesztus, hangosabb szó, erőszakosabb fordulat meg ne zavarja ezt a korrektséget, s aki férfiúi szemérmetességgel és úri self-controllal csak éppen annyit mutat meg önmagából, belsejéből, kicsi és nagy lelki ügyeiből, amennyi elkerülhetetlenül szükséges. Irtózik a feltűnéstől, mint valami közönséges dologtól, az eredetiség pózaitól, s inkább eltűri, hogy mások hatása alatt állónak látszassék, semhogy túlságosan hangsúlyozza saját különállását. S éppen evvel éri el, hogy mégis külön áll: nem megy semmihez igen közel, nem bocsát semmit igen közel magához, nem olvad bele teljesen semmibe, mindig ura marad önmagának és mondanivalójának. Mégis mindig elárulja magát, bár semmit nem mond ki közvetlenül, mindent csak éreztet, legnagyobb felindulásait közvetetlen közli velünk a hangjának modulációival, egy-egy önkénytelen, diszkrét, de áruló mozdulattal, egy-egy hirtelen és mindenbe bevilágító hangsúllyal. Elegáns tartózkodása folytonos küzdelemben van az ember természetes közlékenységé- vel, hűvössége palástja alól nagy érzékenység melegszik ki és biztosan, másíthatatlan zártsággal, szűkszavúan odavetett formáin mindig érzik a kéz ideges remegése. írói intelligencia fékezi beszédét, ezzel tud fölébe emelkedni a „dolgok könnyei”-nek és a maga könnyeinek, de ez alól a fölény alól valami megbékélt szomorúság fojtott sóhajai szállnak fel. E kettőnek elegyedéséből lesz az irónia. Az ilyen diszpozíciójú emberekből lesznek a kellemes elbeszélők, akik diszkrét hangon, külsejükben, mozgásukban, beszédjükben egyforma választékossággal, hatásvadászat nélkül, mégis el nem ejtve semmi hatást, ami az elmondandó dolgokból magukból jön, egyszerűen és mindig finoman tudnak elmondani finom és elmés, kellemesen izgató és elegánsan szomorú történeteket. Effélék lehetnek azok a francia marquisk és vicomteok, akik finom illatú szivarral a kezükben, kényelmesen elvetve magukat az angol karosszékben, a párizsi nagyúri klubok megértő látogatóinak szórakoztatására mindig tudnak elmondani valami diszkrétül meglepő történetet - ha ugyan hinni lehet Maupassantnak és más francia íróknak, akik ezekkel az 147
