Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)

Lovik Károly válogatott elbeszélései

nyokhoz, időjáráshoz, elemi csapásokhoz, jóléthez, nyomorúsághoz, egyaránt.- No mit szól hozzá, tanár úr? - kérdezte az orvostól, mikor az eljegyzés megtörtént.- Kitűnő választás, méltóságos uram - bókolt az öreg orvos. - Nyugodt lehet, hogy a családja örökké élni fog, az anyai vér diadalmasan virítja föl a törzsfát. S ha egyet sajnálok, úgy ez csupán az, hogy tekintettel arra, miszerint méltóságod húsz évvel idősebb a mennyasszonynál, nem fogja megérhetni a felesége századik születésnapját.

— Majd meglátjuk - mosolygott a gróf, noha ő is úgy érezte, hogy neki már régen meg kellett volna halnia.

— Szegény asszony - sóhajtott magában az orvos. - Ily fiatalon özvegygyé lenni!

Abafi gróf új környezetbejutott. Idegen emberekkel, idegen gondolkozás, idegen szokások. O aki szokva volt, hogy a holnaputánt regényes messzeségben, elérhetetlennek lássa, csodálkozással vette észre, hogy ezek a vidéki emberek örökké akarnak élni. Alaposan előre tekintettek, esztendőkkel dobálóztak s olyan vállalatokba bocsájtkoztak, amelyeknek gyümölcsét egy emberöltő takarta el. Ehhez a művelethez erős hit és jó egészség kell. Abafi elgondolkozott rajta, mily kiszámíthatatlan időterület volt neki csak egy év is, míg ezeknek az ősembereknek a harmincz esztendő csekélységnek látszott. A házban ott volt az egész család, a galambősz dédapától a legcsitribb unokáig, mint egy hatalmas fa, amelynek nedve a hajtásaiban örökké él. Mindannyi zömöknek, erősnek, elpusztíthatatlannak látszott. Abafi úgy érezte magát, mint fecske a verebek között. Emezek kitartóak, földhöz ragadtak és erősek, mint a föld, ő gyönge, finom, törékeny, mint azok a kékfarku madárkák, akiknek minden télen az ő tengertúli Arcojukba kell röpülni. Az ő faja egy gyönyörű, pillangóhoz hasonló, telivér faj, ez köznapi, szívós és tenyésző.

Beléjük házasodott, anélkül, hogy a kérdés fölött tovább töprengett volna.

Csak az öreg doktornak támadt utolsó pillanatban lelkifurdalása. Szerencsére nem hallgatott rá senki s így az esküvő díszmagyarosan, előkelőn esett meg az egyetemtéri templomban.

Ám a fecske nem tartotta ki a verebek között. Első nap, hogy nem látta az ő miatyánkját: az indító piros zászlaját és a jockeyk tarka kabátját, végtelen melankóliába esett. Megpróbálta hát, hogy azt a bizonyos lelki erőt latba

12