Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)
Lovik Károly válogatott elbeszélései
A cselédség azt tartotta, hogy ilyenkor a lovag az igazak álmát alussza, a valóság azonban más volt. A fílagória egyetlen kis szobácskája, a melynek olyan szaga volt, mint régi padlásoknak nyáron Csobánc legbensőbb szentélye volt, az ebédet követő két órát a lovag elmélkedéssel és vallásos gyakorlattal töltötte el. Miből állt ez a gyakorlat? A japáni házacska falában egy helyen titkos gomb volt; kettős érintésre a tölgyfa-deszka széjjelnyilt, és az üregben női kép jelent meg, egy báli ruhás, lesimitott hajú, óvatos arckifejezésű asszonyfej, a milyet a fiatal Barabás szeretett festeni. Ez volt Csobánc utolsó kincse, nem a kép, a mely egy részeges vidéki piktor ecsetjéből származott, hanem a hozzája fűződő érzés. Mert, bár száz és száz nő előtt ereszkedett féltérdre, és száz és száz esküjét kapta el a szél, Csobánc lovag egész életében csak ezt az egy fejet szerette igazán, ehhez tért vissza örökkön, ehhez a két halványzöld szemhez a lefésült fekete hajhoz, a homlokon borongó finomka ránchoz, a melyet tisztán, mocsoktalanul őrizett meg huszonöt esztendő minden viharán keresztül. E hosszú idő alatt a női fej mitsem változott képzeletében; a »báli ruhás hölgy« talán meg is halt, a jobbik esetben nagyanya volt. Csobánc még mindig üdén, a fiatalság varázsfényében látta a fejét maga előtt, csakúgy mint azon az estén, a mikor az ablakfülkében egy pillantra — szilajon, mohón, a hogy csak nagyon ártatlan lányok tudnak - Borky Gabriella - a vállára borult, és kész volt érte elhagyni a férjét a gyermekeit és az üdvösségét.- Nem, én nem vagyok méltó hozzád - szólt akkor Csobánc meghökken- ve. - Én kóbor lovag vagyok, akarat és becsület hijján, száz asszonyt szerettem és százegyről feledkeztem meg, és neked gyermekeid vannak, és az uraddal együtt ettük meg a kenyerünk javát. És úgy tett, a mint mondta; elbúcsúzott, megemelte kopott süvegét; többé nem látták egymás és a lovag csak hírből hallotta, hogy Borky Gabriella azóta mindig fekete selyem ruhában járt és Orbán napján szigorú böjtöt tartott. A szíve fájt, homlokán a deresedő hajfürtök égtek, de Csobánc ura maradt az akaratának, és a fiatalság zajos éveiből tisztán hozta el az öregség révébe a két halványzöld szemet, a lesimitott hajat, furcsa, szomorú vonást a fehér homlokon a mely azokhoz a vékonyka árnyékokhoz hasonlított, a minőket a késői téli nap rajzol a hómezőkre. Minden délután kettőtől négyig üldögélt a kép alatt; nem imádkozott, nem sóhajtozott, verseket sem irt, csak azt érezte, hogy az öregsége lassan, biztosan közeledik feléje, és hogy kár volt megszületnie. 113